Miért kell olyasmit csinálni, ami senkinek sem jó, senkinek sem származik belőle előnye, ráadásul a végrehajtók dicséretet sem kapnak érte. Viszont ártanak maguknak, a munkahelyüknek és annak is, akire hivatkozva cselekszenek. Szombat délelőtt, amikor a miniszterelnök Szolnokra érkezett.
Könnyen jött, könnyen ment. Sok bába közt elvész a gyerek. Ebek harmincadján. Minden rosszban van valami jó. Sok minden eszembe jutott, miközben a lassan tíz éve bezárt, néhai Tüdőkórházban bolyongtam. Közös szégyenünk, ami késő ősztől kora tavaszig jól látható a Zagyva-hídnál.
Mi a közös a következő nevekben: Barta, Madas, Kindlovics, Császi, Gyömörey, Scheftsik, Nerfeld? Szolnok polgárai voltak a megyeszékhellyé válást követő és a második világháború előtti időkben. És házak őrzik a neveiket. Miért nem épülnek ma névvel jelölhető házak a városban?
Amikor elzúgnak a forradalmaink, akkor is élni kell. Életben maradni, a szülőhelyhez ragaszkodni és a zászlólengetéseken meg a fegyverropogásokon túl maradandót alkotni, építeni, megőrizni nem kisebb dicsőség, mint hősnek lenni. Csak éppen természetes. Másnap emlékezhetünk erre is.
A mai írás ismét a blogSzolnokról szól. Ismét, mert ez éppen a hatodik ilyen cikk. Hogy miről fogok írni, még nem tudom. Miért ma? Mert elfelejtettem, hogy mikor indult a blogSzolnok. Megnéztem: 2010. február 28-án élesítettem. Tehát a születésnap pótlásáról van szó.
