Néha úgy tűnik, mintha nekünk, szolnokiaknak a Damjanich uszoda és elbontása valamiféle érzelmi és mentális origó lenne. Történtek előtte és utána dolgok. Vannak jók és rosszak a történetben, továbbá hívek, ellenségek és közömbösek. Muhi, Mohács, Mexikó mellé felírhatnánk a Damit is.
Az utóbbi évek hírei okán bennem úgy él Szolnok, mint a honi vonatgyártás és a magyar vasút fellegvára. És bár párszor már megfogadtam, hogy többé nem köszörülöm a nyelvemet a MÁV-on, az iménti mondatom okán nem tudom megállni. A szolnoki állomás olykor a vasút paródiája.
Nem a legjobb hírrel sikerült Szolnoknak a honi médiumok címlapjaira kerülnie hétfőn. De bízzunk benne, hogy a szörnyű tragédia eltereli a figyelmet a hír kapcsán helyben írt kommentekről, mert azok még sötétebb képet festenek rólunk.
Nem vagyok oda Leonardo DiCaprioért, így nem is miatta, hanem a történet és a látvány okán néztem mag a Tiszában A nagy Gatsby-t. A film után jutott eszembe, hogy utoljára a Nemzeti mozi első sorából láttam ezt a fiút, mivel a Titanicra már csak oda jutott hely. Hová lettek azok a teltházak?
A Szapáryn fatörzsre szegezett több hónapos plakáton már csak magamban pityergek. A szemben rendszeresen tilosban parkoló luxuskocsikon viszont fel sem húzom magam. A házak és boltok előtt térdig érő gaz pedig természetes lett. A betartatlan szabályok igénytelenné és beletörődővé tesznek.
