Tulajdonképpen arról akartam ezen a héten naplót írni, hogy ismét működik a Belvárosi Nagytemplom órája, amivel egy csipetnyi múltat sikerül átmenteni. Aztán az olvasottsági adatokat böngészve be kellett látnom, hogy az ilyesmi nem érdekeli a többséget.
A második tanítási nap reggelén döbbent rá egy szolnoki középiskolás, hogy az új tankönyveivel telepakolt táskája eltűnt az otthonából. Mivel nemcsak magunkból, de a városból is szeretnénk ország-világ előtt hülyét csinálni, megosztjuk a különös történetet.
Egy másik országban nemcsak a műemlékek és a turista látványosságok érdekelnek, hanem az ottaniak hétköznapjainak a helyszínei, például a gyárak is. Lelkesedni meg főleg az olyan régi üzemekért tudok, amelyek ma is működnek. Talán mert nálunk kevés ilyen akad.
Más városokat nem azért hasonlítunk össze a sajátunkkal, mert ott szeretnénk élni, hanem mert olykor annak a másiknak a nézéséből is lehet tanulni. Ljubljanában például szintén vannak borzalmas házak, graffitik és lakatos híd, de kulturált közkutak és mesés piac is. Az Adria felé megéri megállni.
Az jelent valamit, ha Új-Zélandról valaki úgy időzíti a magyarországi szabadságát, hogy az a Tiszavirág Fesztiválkor legyen. Amint az is, amikor a döglődő szálloda tulajdonosa hisztizni kezd a várható zaj miatt, és mindent megmozgat egy kis előnyért, ahelyett, hogy városi vendéglátósként viselkedne.
