Magyar Hirdető (Mahir) Szolnok megyei központja valamikor 1985 és 1989 között jelentette meg a Szolnoki utcák, terek névjegyzéke című, A5-ös méretű kiadványát, aminek végére egy várostérképet is illesztettek. Elsőre azt mondhatnám, hogy remek ötlet volt 5000 példányban egy ilyen füzetecskét megjelentetni. Már, ha nem tudnám, hogy a szokásos tíz év után 1985-ben jelent meg a város új, hivatalos térképe. Ez utóbbi már csak azért is volt rendkívül fontos, mert az előző térképre még sok minden nem kerülhetett fe a város 900 éves beruházásai közül, így például 1975-ben teljesen máshogy nézett ki a Jubileum tér vagy a Kun Béla (Szolnok ispán) körút környéke, számtalan közterület tűnt el vagy került máshová tíz év alatt.

A nyolcvanas évek második felében azonban már nem történtek jelentős változások Szolnok közterületein, sőt intézményeiben sem, ráadásul a szolnoki Mahir is ugyanazzal a térképalappal dolgozhatott, mint a Kartográfiai Vállalat kiadványa. Azaz szerintem ennek a térképes füzetnek nem a tájékozódás szolgálata volt az elsődleges célja, hanem a Mahir valamelyik éves tervének a teljesítése, amit ugye az eladható hirdetési felületek megteremtésével és értékesítésével lehetett elérni.

A Lazányi József – később a Magyar Távirati Iroda (MTI) megyei irodájának vezetője – által szerkesztett kiadvány tulajdonképpen négy „részből” állt.

A hátsó részéhez illesztett térképből, a térképen való tájékozódást segítő betűrendes utcajegyzékből valamint az első 34 oldalon lévő képes helytörténeti oldalakból, illetve a mindezeket elválasztó reklámoldalakból. A „tervteljesítést célzó” – ma úgy mondanák profitmaximalizálásra törekvő – szerkesztést jól mutatja, hogy a 34 oldalból 24-re került hirdetés, egyre a kiadó ajánlója, kilencre pedig a Kardos Tamás képeslap- és fotógyűjteményére alapozott „városismereti séta”. Ez utóbbi tulajdonképpen régi képeslapok, illetve Kardos Tamás akkoriban friss fotói alapján mutatják be Szolnok értékeit, már amennyi a reklámok mellé befért. A mai Baross és Szapáry kereszteződése, „Közép-Európa egyik legkorszerűbb vasúti létesítménye”, a színház, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ, a 24 emeletes, a Tiszaliget bejártánál álló „fagyis ember”, a sportcsarnok, a Xavéri Szent Ferenc kápolna és a Szolnoki Galériává lett zsinagóga fért be. No meg két fotó a Kossuth térről, ám mivel azok éjszakai képek, a kiadvány pedig elég gyenge nyomdai minőségű, nem sok látszik belőlük. Tehát sok helytörténeti kuriózum nem várható ettől a nagyjából negyvenéves füzetkétől.

Aminek datálása sem volt egyszerű, hiszen a Tomon Sándor felelős kiadása mellett, a Gombkötő Béla vezette Szolnoki Nyomdában készült (anno a Városmajor, vagyis a Vörös csillag úton működött) kiadványon ugyanis nincs megjelenési évszám. Így jobb híján a tartalom alapján kellett belőni. Mivel az IBUSZ utazási iroda hirdetésében az szerepel, hogy „1985-ben új helyen”, nagyon úgy tűnik, ebben az évben jelenhetett meg a kiadvány. Vagy, ha nem, akkor is legfeljebb 1989-ben, mert a következő évben már nem létezett Szolnokon sem Április 4-e, sem Vörös Hadsereg, sem Munkásőr utca. Azaz a kis kiadványban lévő 22 hirdetés – két cégnek van duplaoldalas anyaga – a nyolcvanas évek második felének szolnoki gazdasági életéről ad némi felvilágosítást.

Például arról, hogy a Mahir megyei központja olyan fontos intézmény volt, hogy annak a címét mindenki tudta, nem volt szükséges egy ilyen saját kiadványban lévő hirdetésen feltüntetni. Márpedig a rögtön az első helyet elfoglaló reklám nem úgynevezett imázshirdetés volt, hanem komoly szolgáltatásokat sorolt fel. Imázshirdetést, azaz csak egy cég termék vagy szolgáltatás nélküli hirdetését a jászberényi Lehel Hűtőgépgyár, a Martfűi Növényolajgyár, a szolnoki Centrum áruház, az Ideál Kereskedelmi Vállalat és az Állami Biztosító engedhetett meg magának. A többi hirdető – szocializmus ide, gulyáskommunizmus oda – láthatóan valóban el akarta adni a szolgáltatásait vagy a termékeit. A Patyolat szolnoki üzletében például már ruhát és cipőt is árultak. Az IBUSZ – az Expressz mellé – a Jászkürt utca 2. szám alatt konkurenciát kapott a Saturnus Tours képében, akik ugyanúgy foglalkoztak repülőjegyek, szálláshelyek árusításával, egyéni és társas utazások szervezésével. De a Szolnoki Ingatlankezelő Vállalat sem ücsöröghetett már a babérjain, hiszen rajta kívül az Épszöv is foglalkozott ingatlanközvetítéssel. Ugye az világos, hogy a nyolcvanas évek közepe táján ilyesmit még csak „állami cég” végezhetett.

A legkedvesebb persze a Szolnoki Cukorgyár utolsó előtti helyre került hirdetése, amihez még egy viszonylag jobb minőségű, az egykori nagymedencét ábrázoló fotó is került. A cukorgyári strand egyébként rendszeresen hirdetett a megyei napilapban is, már a hetvenes évek elején találni április-május táján olyan reklámot az újságban, ami az aktuális nyitásra hívta fel a figyelmet. Persze a mából nézve kicsit vicces, hogy a hirdetésre költő strandnak kik is lehettek a célcsoportjában. Idegenek, azaz nem szolnokiak aligha, hiszen ez a hirdetése is utca-házszám feltüntetése nélkül jelent meg. Azaz, akiknek szólt, azok pontosan tudták, hogy hol működött ez a strand. (A cukorgyári telepen, a lakótelep mögött, a gyár főbejáratával szemben.)

(A kiadvány Bauer István gyűjteményéből való.)