– A Széchenyin a „piros iskolában” tanultál, lassan húsz éve itt tanítasz. Milyen út vezetett innen ide?

– Tősgyökeres szolnoki vagyok, a Széchenyi lakótelepen nőttem fel, 1996-ban ballagtam el ebből az iskolából. Aztán a Varga következett, ahol még különösebben nem érdekelt semmi, nem nagyon ambicionáltam semmilyen pályát, meghát annyi érdekesebb dolog volt a világon. Azt azonban már érzékeltem, hogy vannak nagyon jó pedagógusok, meg járnom kell olyan órákra is, amiket máshogyan is meg lehetne tartani. Osztályfőnököm, Igrinyi Krisztina tette elém a jelentkezési lapot, így kerültem Szegedre, a tanárképzőre, ahol rajz-művelődésszervező szakon végeztem 2004-ben. Utána Szávai Pista művészeti iskolájában helyezkedtem el, majd amikor az visszakerült ide, vagyis létrejött az alapfokú művészeti iskola a Széchenyi körúti általánosban, én is jöttem.

– Gyerekkorodban híres volt itt Szávai István metszőköre. Jártál oda?

– Nekem is a kiváló rajztanárom volt, de a metszőkörön csupán párszor voltam. Kisgyerekként állítólag ügyesen rajzoltam, néhányan a kollégák közül úgy emlékeznek, hogy már akkor is tanítgattam a többieket, de ennyi. Mondom, nem voltam túl motivált gyerek. A főiskola után, ajánlotta valaki Szávai Pista művészeti iskoláját, a közoktatásban akkoriban nem sok esély volt elhelyezkedni, így a Vizuban kopogtattam. Nem biztos, hogy emlékezett rám, de adott pár csoportot próbaképpen. Az első pár hónapban többet tanultam tőle módszertanilag, mint előtte a felősoktatásban, de persze a főiskolai tanáraimnak is rengeteget köszönhetek.

– Tavasszal nyílt már egy kiállítás a Szolnok 950-hez kapcsolódóan, amihez közöd volt, hiszen a tanítványaid munkáit mutattátok be előbb az Aba-Novákban majd a Tisza moziban. Hány gyerekkel foglalkozol most?

– Délelőtt klasszikus vizuális kultúrát tanítok a felső tagozaton, illetve úgy kilencven gyerek jár délutánonként a művészeti iskolába különlegesebb dolgokat alkotni. Egyébként velük készítettük azt a szolnoki várat ábrázoló terepasztalt is, ami most az Agóra infópultjánál látható. Nagyon ügyesek, büszke vagyok rájuk, szép dolgokat csinálnak, de talán számomra inkább az a fontos, hogy amíg délutánonként a Vizuban vannak, addig sem a telefonjukat bújják. Helyette jókat beszélgetünk, sokat nevetünk, és közben alkotunk. Az én korosztályomnak még könnyebb dolga volt, nem érte ennyi inger. A képi világunkat magunk teremtettük, hiszen a történeteket nem készen kaptuk és csak néztük, hanem könyvekből olvastuk, illetve olvasták nekünk. Használni kellett a fejünket, a fantáziánkat, hogy képek legyenek belőlük, ami nagyszerű dolog. A ma embere már nem nagyon olvas, úgyhogy a művészeti iskola jó lehetőség pótolni ezt a fajta „vizualitás-teremtő” munkát. Szóval nagyon örülök, hogy ilyen sokan töltik az időt a Vizuban, és pozitív visszacsatolás, ha este nem akarnak hazamenni. Nem rég egy diákunk úgy fogalmazott, hogy a rajzteremben szeretet van. Jól esett!

– Nézegetve a kiállításod képeit és a gyerekek anyagát, letagadhatatlan a hatásod?

– Biztosan hatok rájuk, de azért igyekszem segíteni a saját belső világuk kialakítását is, hiszen minden gyermek egyedi és megismételhetetlen, bármekkora közhely is ez. Külön öröm, ha közben nő egy picit az önbizalmuk is, lazulnak, kikapcsolódnak.

– Mind a két kiállításnál erős a szolnoki szál, a város régi épületei jelennek meg egy különös világban.

– „Idebent” létezik egy kitalált, korokon átívelő, utópisztikus, posztapokaliptikus kép Szolnokról, amit ezeken a tollrajzokon is igyekszem megmutatni, persze fekete-fehér tollrajzokon nehéz egy színes, izgő-mozgó világot megjeleníteni, de majd alkalomadtán megfestem.

– Hogy született a most kiállított negyvennégy kép?

– Muszáj mindig valamit csinálnom. Ha egy papírlap van előttem, akkor elkezdem hajtogatni, ha valami rajzeszköz is akad, akkor firkálok. Ezek a képek hosszú értekezleteken születtek, mert nem tudtam egyszerűen csak ott ülni. Sok rajznál felismerhető, hogy egy-egy régi fotó vagy képeslap az alapja, de előfordul, hogy a helyszínen készítek vázlatot. Sokszor fotózok, mert valami megtetszik, és el szeretném tenni, mert tudom, dolgom lesz vele. Szeretem Szolnokot, a múltját, jó lenne abból a korból valamit megőrizni vagy visszahozni, amikor még az emberi kapcsolatok mást jelentettek, másképp működött a világ, jobban vigyáztunk rá és egymásra. Más emberi minőségek voltak. Persze az emberi természet, azt hiszem, alapvetően nem változott, de ma valahogy nem jó irányba tartunk.

– Szerinted a tanítványaidat is annyira érdekli ez a város, mint téged?

– Azt hiszem, ők más értékek mentén léteznek. Sokkal nagyobb hatással vannak rájuk a különféle médiumok, az internet, az influencer-ek világa. Én TV-t sem láttam húsz éve, és úgy általában kikapcsolom az ilyesmit fejben, őket pedig ezer inger éri percről percre, hogy éppen mi a trend, mi az értékes, és hogy aktuálisan mit kell megvásárolni. Közben elpusztítjuk magunk alól a bolygót. Ennyi minden mellett nem vehetik észre, ha eltűnik egy szecessziós ereszcsatorna a Táncsics úton, vagy, hogy elreppenek a fecskék a Ságvári körút díszes portáiról. Viccet félretéve, változik a világ, ami persze így van rendjén, de nagy felelősség, hogy mit őrzünk meg belőle az utánunk jövőknek. Ez ugyan szélmalomharcnak tűnik, de a jövőhöz kellenek a gyökerek. Jó példa a zene, ezer arca van a zenei értéknek és a rajzteremben igazán sokféle zene szól. Magától kevés gyerek hallgatna Dvořák-ot, Pink Floyd-ot vagy épp középkori fuvola muzsikát, rajzolás közben meg már észre sem veszik.

– Mit jelent számodra ez a kiállítás?

– Őszintén szólva, nem sokat. Plusz egy feladat a sok közül. Nem szeretem a megmérettetésnek ezt a formáját, de most a Szolnok 950 miatt így adódott. Több mint húsz éve állítottam ki utoljára, persze itt-ott előfordulnak munkáim, könyvborítókon, verseskötetekben, internetes oldalakon, pályázatokon, de ezektől még láthatatlan maradhatok, ami fontos. Ráadásul pontosan tudom, hogy nem vagyok „rendes” képzőművész, grafikus, mert tulajdonképpen igazán nem értek semmihez, mindenbe csak belekapok, mindent félig-meddig csinálok. A tanítás mellett ott a másik munkahelyem, az Oktatási Hivatalnál készítek 3D-s tartalmakat, ami egy izgalmas kutatómunka és szintén alkotás is egyben. Az alkotás öröme a fontos, létrehozni valamit, a forma szinte mindegy. Ha ez másnak is örömet okoz, ad valamit. Jelenleg hajómodellezem is, régi, magyar hajókat keltek életre piciben, aztán gyerekként bámulom, ahogy szelik a víztükröt. Kikapcsol.