2025.08.27. (szerda)

Nem kozmonauta, cigány!

Nem kozmonauta, cigány!

Dátum:

Az előzetesek, a reklámok meg az ember saját tévképzetei könnyen tévútra vihetik a moziba járót. Ha valaki úgy ül be a Lajkó - Cigány az űrben című új, magyar filmre, hogy majd a térdét csapkodva hahotázhat, óriásit fog csalódni. Ez egy abszurd, fekete komédia, vagy inkább szomorú dráma.

Bevallom őszintén, beleestem a rendezőként elsőfilmes Lengyel Balázs mozijáról megjelent előzetesek és reklámok csapdájába. Azzal a meggyőződéssel ültem be a Tisza moziba a Lajkó – Cigány az űrben című filmre, hogy egy eszement, könnyed, tércsapkodós vígjátékot fogok látni, amin nem kell majd sokat gondolkodni, csak önfeledten röhögni, aztán felállni, hazamenni és akár el is lehet felejteni. Nekem ezt sugallta az előzetes, ami egy álmodozó cigányt mutatott, aki fel akar jutni az űrbe, amihez a nagy Szovjetunión meg Brezsnyev elvtárson keresztül vezet az út. Meg a reklámok, amin az egyébként zseniális Keresztes Tamás egy CCCP feliratú szkafanderben látható, amint jellegzetes szovjet figurák között az űrhajó starthelye felé tart. Sőt, a fővárosi Deák téren kiállított szkafander láttán csak tovább mélyült bennem a tévképzet, hogy egy Valami Amerika féle blőd ökörködés, könnyed közönségfilm vár rám. Amire csak rátettek a magam asszociációi Lajka kutyáról meg Lajkó cigányról. Minden amellett szólt, hogy egy fergeteges vígjátékot látok majd.

Még szerencse, hogy olykor olyannal mehetek moziba, akivel lehet a látottakról érdemben beszélgetni. Sőt, képes kiszabadítani saját prekoncepcióim fogságából, és öt perc alatt helyre tenni ezt a filmet. Ami nem vígjáték. Komédiának is nagyon abszurd és nagyon fekete. A Lajkó – Cigány az űrben ugyanis sokkal inkább egy fájdalmas görbe tükör, alapvetően egy nehéz dráma, aminek csak a körítése az űrutazás, meg az ötvenes évek. Lajkó ma is köztünk él, a vágyai és a lehetőségei meg azok kudarcai itt vannak velünk, mi pedig magunk vagyunk Brezsnyev meg a szovjet elvtársak. A legütősebb és talán az egész film mondanivalóját leginkább összefoglaló jelenet, amikor Lajkó sikeresen visszatér a földre, valahol landol a távol-keleten, és az őt megtaláló parasztoknak csak annyit mond, hogy ő egy szovjet kozmonauta. Akik erre csak annyit felnek: cigány.

Amikor térdcsapkodós vígjátékként néztem, rettentően idegesített a lassúsága. Visszagondolva viszont azt mondom: egy rettentő kiegyenlített, remek ütemre forgatott, képi világában is egységes filmről van szó. A nézőtéren ülve néhány jelenetét nem értettem. Ma viszont már azt mondom, a Kojotot forgatókönyvíróként jegyző Lengyel Balázs az utolsó mondatig és beállításig kitalált mindent. A szénakazalból kihúzott vasvillától kezdve, a lelőtt és a földön szétterülő hőlégballon át, a Lajkóval versengő észt, mongol és német jelöltekig. Keresztes Tamás minden pillanatában elsőrangú alakítást nyújt, miként az apját játszó Pálffy Tibor és téeszelnökszerű mentor Gyabronka József is. De szinte minden epizódszerepben a hazai színjátszás legnagyobbjai tűnnek fel Máté Gábortól kezdve a Trokán nővéreken át Trill Zsoltig vagy Rajkai Zoltánig. Kicsit olyan érzésem van így utólag, mintha ebből a produkcióból senki sem akart volna kimaradni.

Ugyanis Lengyel filmje olyan kérdéseket feszeget, amikről az utóbbi években nem vagy alig-alig esik szó. Számomra M. Kiss Csaba éppen egy éve bemutatott, és méltatlanul kevés nézőt vonzó Brazilok című remekével mutat rokonságot. És ahogy egyre többet gondolkodok rajta, mind inkább azt kell ízlelgetnem, hogy az idei év egyik legfontosabb filmje lett a Lajkó. Ami meg se fogja közelíteni a Valami Amerika 3 nézőszámát, a Testről és lélekről nemzetközi sikereit, mégis nagy-nagyon fontos, hogy elkészült. És legkevésbé azért, mert Lengyel Balázsnak a Dumapárbaj forgatókönyvéért volt törleszteni valója, és ezzel kiköszörülte a csorbát. Hanem mert a filmművészetnek szerintem még mindig fontos feladata, hogy társadalmi problémákról beszéljen, elgondolkodtasson és, ha kell, megtapossa a lelkiismeretünket.

A magam részéről köszönet az alkotóknak, meg annak, aki felnyitotta a szemem.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Keressék Idát!

Talán még soha se mondtam egy film után, hogy "ez jól esett". A Goda Kriszta rendezte Ida regénye után így álltam fel, mert ennyire kiegyensúlyozott, kellemes ütemű és szépen fotografált filmet régen láttam. Kár, hogy ismét megy a mozifilm-tévéfilm játék, így sehol sem látható ez a remekmű.

Utazás a gyerekkoromba

Jenei Gyulával időgépet építettünk. Ő adta hozzá a Mindig más című kötet 48 történetét, én meg azokat az olvasással elővarázsolt emlékeimet, amelyek visszarepítettek a gyerekkoromba. Nagyon nem volt kedvem kiszállni belőle. Remélem, hamarosan jön a 2. és 3. rész is.

Hiánypótló lelkesedés

Volt egyszer egy Jászkunság című periodika, amely 1954-2012 között adott teret a megyéről szóló, többnyire tudományos értekezéseknek. Hét esztendeje ugyanezen a címen már csak évkönyv jelenik meg, de az legalább annyira szól Szolnokról, mint a megyéről. Sokszínű kiadvány a hetedik.

Otthagynálak?

A Magasságok és mélységek című filmről a reklámok és az előzetesek ellenére se higgyék el, hogy Erőss Zsoltról, a legendás hegymászóról, a Hópárducról szól! Csoma Sándor első játékfilmje a gyászról, a gyász feldolgozásáról, az egyedül maradó nőről, anyáról szól. Nehéz téma, de megéri.