(Nyári ismétlés: ez az írás 2020. január 17-én jelent meg először.)
A nem túl ismert, de ezek szerint meglehetősen bátor Cser Könyvkiadó, egy ma már egészen triviálisnak tűnő ötlettel rukkolt elő 2019-ben. Szerzőnek kért fel öt, jó tollú – megkockáztatom: sokak által olvasott – magyar írót, újságírót, akikben az íráskészségen túl az a közös, hogy a nyolcvanas években szülőföldükön töltötték le a kötelező sorkatonai szolgálatukat. Öt különböző – szovjet, csehszlovák, román, magyar, jugoszláv – néphadseregben. Így „csupán” azt a feladatot kapták, hogy saját stílusukban emlékezzenek vissza a majdnem négy évtizeddel korábbi katonaélményeikre. Amiből aztán a kiadó összeállíthatta a Katonakönyv című kötetet.
A Katonakönyvet részben a szerzők miatt is vettem meg. Gazda Albert volt az Origó, aztán a szép emlékű Cink főszerkesztője, az Index vezetőszerkesztője, majd a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettese, így, aki az elmúlt húsz évben politikai sajtót olvasott, biztos, hogy rendszeresen találkozhatott a nevével. Makai József írásaival először a Magyar Narancs hasábjain találkoztam, majd alig volt olyan valamirevaló portál és értelmes sajtóorgánum, ahol nem bukkant volna fel. Horváth Viktor pedig számomra a 2018-as év egyik legjobb könyvét jegyzi Tankom címmel, ami az irodalom eszközeivel reagált a fél évszázaddal korábbi, csehszlovákiai bevonulásra. A másik két emlékező – Huncik Péter és Tóth Tibor – nekem ismeretlen volt, de olyan témába és szerzőtársak közé keveredtek, ami így is garanciát jelentett.
A Katonakönyv az öt szerző miatt természetesen borzasztóan eklektikus. Mind az öten máshogy mesélik el a saját katonaélményeiket. Ami egyáltalán nem baj, Miként az sem, hogy úgy érzem, ötük közül hárman nem is tipikus sorkatonák voltak – egy ejtőernyős, egy csókos határőr és egy diplomás katonaorvos -, így nem is adhattak pontos látleletet az adott hadseregről. Viszont írásaik nélkülözhetetlen mozaikdarabok az egykori szocialista országok hétköznapjainak a megismeréséhez. Amikben a legfélelmetesebb: hihetetlen, hogy a szerzők emlékeiben élő hadseregekkel miként húzhatták azok a rendszerek a nyolcvanas évek végéig.
A Katonakönyv ugyanis csak mellékesen szól az öt ország néphadseregeiről. És még csak nem is a nemzetiségi, kisebbségi lét megélését meséli el a többségi nemzetek által irányított hadseregekben. Hanem a nyolcvanas években létezett szocializmusról, a gyerekkorom időszakáról szól. Amikor azt mondták, hogy a nagy Szovjetunió Vörös Hadserege a legerősebb a világon, közben meg Gazda Albert írásából kiviláglik: minden eresztékében rogyadozott, rohadt, maga a működése is felért egy csodával. Évtizedes meggyőződésem volt, hogy a román hadseregben minden magyar kiskatonát halálba szívattak, erre Tóth Tibor írásából kiderül, mennyivel fontosabb volt minden nemzetiség számára a csencselés, a hiánygazdaságban szerezhető előnyök, és a sorkatonák közötti tolerancia. Csehszlovákia kapcsán se gondoltam volna, hogy a cseheket mennyire hidegen hagyta a szlovák-magyar konfliktus, vagy éppen a hadseregükben milyen toleránsak tudtak lenni a cigányokkal, miközben egy osztrák (!) támadástól rettegtek. Az öt szerző valamelyike írja, hogy minden ország hadserege pontos tükörképe az adott társadalomnak. Pontos megállapítás.
Igaz ez a kötete záró Makai írásból visszatükröződő Jugoszláviára és JNA névre hallgató hadseregére is. Amiben már a nyolcvanas években is ott szikráztak a nemzetiségi ellentétek. Csak még – és ez számomra teljes újdonság volt – egy észak-koreai típusú ideológiában, némi nyugati jóléttel nyakon öntve, a Tito-i lázálom korlátai között vegetáltak. Ám minden előrevetítette azt, ami a kilencvenes éveket jelentette az egykori Jugoszláviában. Nem véletlen, hogy Makai József írása nem is csak az angyalbőrben töltött évről szól, hanem szinte húsz évet ölel át a honvédelemre való felkészítésétől, egészen a haditudósítói időszakáig.
Egyre többször döbbenek rá, hogy bár baráti szocialista országok gyűrűjében nőttem fel, mennyire keveset tudok arról, náluk miként működött a hétköznapok szintjén a kommunizmus. Az öt szerző ehhez most nagyon sokat hozzátette. És remélem, a könyv sikerén felbuzdulva, ezekkel a szerzőkkel vagy másokkal a Cser Kiadónak esetleg eszébe jut a béketábor úttörő- és KISZ-hez hasonló mozgalmairól, vagy éppen a szövetkezetekről, netán a könnyűzenéről vagy a színházakról egy-egy hasonló kötetet összeállítani. Mert szeretném érteni, hol éltem.
