– Önök inkább egy zenekar, vagy egy katonai egység?

– A honvédségen belül önálló egység, egy 26 fős század vagyunk, ahol ugyanúgy létezik a katonai hierarchia, mint más alakulatoknál. Viszont tudomásul kell venni, hogy parancsra nem lehet jól játszani egyetlen hangszeren sem, hiszen a mi munkák mégis valahol művészi tevékenység. Amihez sok gyakorlás kell. Ugyanúgy járunk dolgozni, mint a kollégáink többsége, de a nap nagyobb részét a próbák, a gyakorlás, a hangszerek karbantartása teszi ki. Ezen kívül persze részt veszünk lövészeten és menetgyakorlaton is, bár ez utóbbi, azt hiszem, érthető, hisz katonazenekar vagyunk, nem mindegy, hogy vonulunk fel.

– Katonának készült gyerekként vagy zenésznek, esetleg eleve katonazenésznek?

– Hét vagy nyolc éves lehettem, amikor elkezdtem klarinétozni, de ne keressen olyan pillanatot az életemben, amikor megláttam egy katonazenekart, és beleszerettem. A Nógrád megyei Csécsén nőttem fel, ahol maximum bányászzenekart láthattam, de nem emlékszem, hogy mély hatást tettek volna rám. Valamiért úgy alakult, hogy az akkor még Budapesten létező Zeneművészeti Tiszthelyettes-képzőbe jelentkeztem. Ma már nemhogy az intézmény, de az épület sincs meg az Űllői úton, ahol öt évig tanultam. Amikor végeztem, még csak a legjobbakat engedték továbbtanulni, így először az egri katonazenekarnál helyezkedtem el. A munka mellett végeztem el a miskolci zeneművészeti főiskolát, ahol klarinét, karvezetés és tanári szakon szereztem diplomát.

– Bennem az él, hogy a katonatiszteket állandóan áthelyezik, mert másik alakulatnál van szükség rájuk. Ön is így került Szolnokra?

– Nem, mi általában pályázunk egy-egy megüresedő helyre. Én is így kerültem Szolnokra 1994-ben, ahol először szólamvezető, majd karmester-helyettes lettem, és 2005 óta vagyok a Légierő Zenekar Szolnok karnagya. Idén április elsejétől őrnagyként vezetem a zenekart.

– Hány fellépésük van egy évben? Mi, civilek, legtöbbször a városi ünnepségeken látjuk Önöket.

– Nagyjából 120 alkalommal lépünk fel évente, de volt olyan, amikor 180-szor is játszottunk. Az azért nagyon sok, és tegyük hozzá, hogy sokba is került. A legtöbbször katonai eseményeken játszunk, például a békemissziók fogadásán, vagy éppen kollégák temetésén, és persze a nemzeti ünnepeken is mindig dolgozunk. De játszunk a repülős és az ejtőernyős bálokon is.

– Melyik fellépést kedveli a legjobban?

– A tavaszi és a decemberi hangversenyünk mindenképp ilyen. Elsősorban azért, mert ezeken olyan darabokat játszhatunk, amelyek ritkán szerepelnek a repertoárunkban. Másrészt ilyenkor vendégzenészekkel is kiegészülünk, ami mindig valamiféle kihívást is jelent. Sajnos az utóbbi időben már nincsenek rádiós felvételeink Budapesten, pedig azokat is nagyon szerettük. Ezek azért fontosak, mert a különleges kihívások mindig plusz lökést adnak az embernek. Ezért is szeretjük például a szeptemberi katonazenei fesztivált, ahol ugyancsak kicsit más oldalunkról, más közönség előtt mutatkozhatunk meg.

– Megbecsülik, amit csinálnak?

– A város és az egység részéről egyértelműen. Ma már csak tíz katonazenekar működik Magyarországon, az elmúlt években mindegyiknél jártam, és azt mondhatom, hogy az elhelyezés és a felszerelés tekintetében a szolnoki zenekar az első háromban van.

– Van presztízse a katonazenészi állásnak? Biztos megélhetés?

– Tíz-tizenöt évvel ezelőtt még úgy kellett fogdosni a zenészeket, ma meg nem győzzük a meghallgatást, ha egy-egy megüresedett helyet meghirdetünk. Ennek elsősorban az lehet az oka, hogy zenei téren is túlképzés van. Az elmúlt hetekben is tartottunk meghallgatást, és az évek óta elhelyezkedni nem tudó pályakezdőtől kezdve, a friss diplomáson át, az évekkel ezelőtt már katonazenészként szolgálóig nagyon sokan jelentkeztek. A kollégák többsége ma már szerződéses állományba kerül, tehát nem egy életre lép be a seregbe, de azért ez is valamiféle biztonságot jelent. Persze, nálunk is úgy van, mint más szakmáknál, hogy a többségnek másodállást is kell vállalnia. És az a jobbik eset, amikor valaki tanít, esetleg a színházi vagy a szimfonikus zenekarban játszik munkaidő után.

– Ez Önre is igaz?

– Korábban játszottam a színházban, illetve tanítottam is, de amióta karnagy vagyok, már csak a nagyobbik fiamnak segítek, aki szintén klarinétozni tanul.

– Lassan két évtizede él Szolnokon, szolnoki lett?

– Vannak szép helyek Szolnokon is, az utóbbi években pedig sokat fejlődött a város. Szeretünk a Tisza-parton sétálni, de azért bevallom, nógrádi maradtam, nagyon hiányoznak a hegyek.

– És klarinétozni szokott még?

– Ha rossz kedvem van, el vagyok keseredve, előveszem a hangszerem, és játszok magamnak.

– Ez jelenti a kikapcsolódást is?

– Nem, ha igazán ki akarok kapcsolódni, akkor elmegyek vadászni. Több mint húsz éve van fegyverem, és bár nem vagyok egyetlen társaságnak sem a tagja, azért amikor csak tehetem, vadászok. És nemcsak elejteni szeretem a vadat, hanem feldolgozni, elkészíteni és enni is. Rám tényleg igaz, hogy meglátta, meglőtt és megette.