– Pólya Tibor nevét a legtöbb szolnoki ismeri, ám mégse tudunk róla sokat. Miért éppen most döntött úgy a múzeum, hogy kiállítást szentel neki?

– Pólya életműve, ahogy a Szolnoki Művésztelep legtöbb alkotójáé, sajnos feldolgozatlan. Elsősorban azért, mert a második világháború után ezzel foglalkozó Lyka Károly, miután Rákositól Kossuth-díjat kapott, kijelentette, hogy a Szolnoki Művésztelep csak a kispolgárság és az úri osztály kedvtelésére jött létre Nagybánya ellenében. Egy másik művészettörténész, Végváry Lajos pedig lényegében beszántotta a Szolnoki Művésztelep emlékét, miközben Pólyát tehetségtelen alkotónak nevezte. Tavaly januárban merült fel a Damjanich Múzeumban, hogy közeleg Pólya halálának 80. évfordulója, ami jó alkalom lenne arra, hogy kiállítással tisztelegjünk előtte.

– Miért éppen Ön kapta a Pólya-kiállítás kurátori feladatait? Van személyes kapcsolódása hozzá vagy a Művésztelephez, esetleg a festészethez?

– Valamikor festő akartam lenni, a Szolnoki Művésztelepen 4 évig, a közelmúltban elhunyt Bokros László volt a mesterem, szabadkézi rajzot pedig Pogány Józseftől tanultam. Érettségi után fel is vettek Pécsre festő-rajz-vizuális nevelés szakra, de apukám betegsége miatt nem kezdtem el, maradtam Szolnokon, hogy neki tudjak segíteni. Később levelezőn végeztem el a teológia-hittantanár szakot, ahol három éven keresztül tanultam művészettörténetet Dávid Katalintól, sőt ez az egyháztörténetben is hangsúlyosan jelent meg. A diploma megszerzése után 12 évig tanítottam, közben Szegeden elvégeztem a pszichológiát, úgyhogy mielőtt bő négy éve ide kerültem múzeumpedagógusnak, még 7 évig családsegítőben és rehabilitációs intézetben is dolgoztam.

– És a festést abbahagyta?

– Nem. Megmaradt, bár lassan másfél évtizede volt utoljára kiállításom. Odahaza műtermem is van, ahová vissza lehet vonulni, ha egy-egy téma megérik az emberben. Azt hiszem, a festés számomra több mint hobbi. Tojástemperával dolgozom, ami jóval lassabb képfejlesztést tesz lehetővé, mint más technikák, és jól alkalmazkodik azokhoz a témákhoz, amik éppen foglalkoztatnak.

– Térjünk vissza Pólya Tiborhoz! Az addig rendben, hogy 40 évig nem nagyon foglalkoztak vele. De mi történt az elmúlt negyedszázadban?

– Az elmúlt 25 évben, a Damjanich Múzeumban Egry Mária és Zsolnay László hol magányosan, hol egy-két munkatárssal próbálta feldolgozni azt a hatalmas anyagot, amit a Szolnoki Művésztelep jelent. Ennek köszönhetően voltak nagyszabású kiállítások, sok minden megjelent, de tudomásul kell venni, hogy csak egy festő életművének a feldolgozása, vagy egyetlen kiállítás megrendezése is akár egy évet elvihet, és akkor a többi, nem kevésbé fontos munkára még nem is jutott idő. Nem könnyű ledolgozni az adósságunkat.

– Önnek mennyi ideig tartott a Pólya kiállítást és a hozzá kapcsolódó albumot összerakni?

– Bár tavaly év elején megszületett a döntés a kiállítástól, nagyjából nyáron tudtam intenzíven nekikezdeni a munkának. Először a nagy aukciósházakat kerestem meg, hogy részben eljussak gyűjtőkhöz, részben pedig felhasználható képanyagot kapjak a náluk korábban felbukkant, tehát ismert Pólya képekről. Nagy szerencsém volt, hogy Kieselbach Tamás, az egyik legismertebb aukicósház tulajdonosa, egyben komoly Pólya-gyűjtő, azonnal mellénk állt.

– Mennyire támaszkodhatott a Múzeum saját anyagaira?

– A kiállított tizenhárom, egykori szolnokit bemutató karikatúra a Múzeum tulajdona, de egyébként alig-alig van Pólya képünk, dokumentumról nem is beszélve. Ennek elsősorban az az oka, hogy bár a második világháború előtt, egy legalább 3000 darabos képzőművészeti gyűjteménye volt a Szolnoki Művésztelepnek, azt az ostrom idején teljesen széthordták. Olyan szinten semmisült meg, hogy még a leltár is eltűnt. A mai múzeum gyűjteményét pedig csak 1951-ben, tehát Pólya halála után majdnem másfél évtizeddel kezdték kialakítani. Az elmúlt évtizedekben sikerült is egy-egy Pólya alkotását megvásárolni, amelyek azonban az állandó kiállításunkon láthatóak.

– Egyébként Pólya a maga korában kedvelt, eladható festő volt? Sok minden lehet magángyűjtőknél?

– Igen, kifejezetten keresett, de nem megfizethetetlenül drága festő volt. Képeinek a többsége magángyűjteményekben van, sok mindenről nem is tudunk. A már említett szolnoki karikatúráiból is több készült, én még legalább négy-öt darabot ismerek, amelyek magántulajdonban vannak.

– Ilyen előzmények után, mennyire tudta, hogy mit akar Pólyából megmutatni? Mert a kiállításon kapunk egy csipetet a karikaturistából, a reklámgrafikusból, a festőből és a lokálpatriótából is.

– Fontos tudomásul venni, hogy mind a monográfia, mind a kiállítás csak egy keresztmetszet. Mindkettővel arra törekszem, hogy Pólya Tibor életművét végre helyezzük megfelelő helyére a magyar művészettörténetben.

– Az elejétől világos volt, hogy nemcsak kiállítás lesz, de egy nívós és megfizethető album is készül Pólya munkáiból?

– Igen. És először az album anyagát raktam össze, amibe nem feltétlenül a legismertebb, vagy a mások által legjobbnak tartott Pólya képeket tettem be. Az volt ugyanis a célom, hogy miközben bemutatható az életpálya, az is kiderüljön, Pólyának milyen kvalitásai voltak, mennyiféle stílusban, szemléletben és technikával tudott alkotni. Tehát amellett, hogy a könyv is csak egy keresztmetszetet adhat az életművéből, Pólya sokszínűségét is szeretné megmutatni. Azt gondolom egyébként, hogy nemcsak tartalmában, de nyomdai minőségében is egy nagyon szép album készült, ráadásul az ár-érték aránya is nagyon jó, így méltó nyitódarabja a Szolnoki Művésztelep mesterei sorozatnak.

– Nem lett volna érdemes a kiállítást a Múzeum időszaki terme helyett a Galériába vinni?

– Természetesen a Galériát is meg lehetett volna tölteni, de egy ilyen kiállításnál nem a tér mérete számít. A Szolnoki Galériában se mondott volna többet, mint itt. Ahol ugyanúgy meghatározta a tér a kiállítást, mint bárhol máshol. A hátsó plakátfallal vagy a pengefalakra elhelyezett karikatúrákkal a helyiség adottságainak a határait próbáltam kitolni.

– Bő egy hónapja nyílt meg a kiállítás. Milyen a visszhangja?

– Kifejezetten jó. Bő egy hónap alatt 1755-en nézték meg a kiállítást, és szinte nincs olyan nap, hogy ne adnának el egy-két darabot az albumból. Ráadásul a kiállítás és a róla megjelent írások újra közismertté, érdekessé tették Pólya Tibort. Ennek is köszönhetően, olykor bejelentkeznek gyűjtők, hogy náluk is vannak képek. Vagy nem is olyan régen, amikor a Petőfi Irodalmi Múzeumból eljöttek megnézni a kiállítást, jelezték, hogy az OSZK és a Budapesti Történeti Múzeum mellett náluk is vannak Pólya plakátok.

– Azzal kezdtük, hogy Pálya Tibor életműve eddig kevésbé volt feldolgozva. Mindent tudunk már róla?

– Nem. Folytatni kell az életmű kutatását, még akkor is, ha be kell látni, hogy soha nem lesz teljes. De nem is ez a cél. Hanem az, hogy a lehető legteljesebben bemutassuk Pólya Tibor életpályáját, és ezzel végre a megfelelő helyére kerüljön a hazai művészettörténetben, hiszen a magyar avantgárd egyik fontos alakjáról van szó, aki ráadásul városunk szülötte.