Korunk embere többet jár különböző földrészek harctereire, olajárat befolyásoló közgyűlésekre, ilyen-olyan érdekeket kiszolgáló politikai konferenciákra – még ha csak a híradások folyamának hullámain is; mintsem tudná, ki lakik a közvetlen szomszédságában. Ennek a mindnyájunkat sújtó erőszakos figyelemelterelésnek a hatásait ismerjük, ismétlésekbe nem szívesen bocsátkoznék. Ellenben a megoldásra is van ötletem: olvasni, zenét hallgatni, kiállításokra, színházba járni! Aki úgy érzi, nincs rá ideje, lehetősége, annak azt tanácsolnám: teremtse meg az időt, hogy hozzáférjen a kultúrához. Semmi nem rombol jobban, mint a műveletlenség; és nincs jobb építőkő a kultúránál.
Egy ilyen építőkövet ajánlok a figyelmükbe, amikor a szolnoki kötődéséről jól ismert Eső irodalmi lapot, annak is téli számát tartom a kezemben.
Az első benyomás, ami megfogott, az a szeretet volt, ahogy a szerzők, a megszólítottak, a könyvekhez viszonyultak; ahogy a könyvekről már-már zavarba ejtő gyöngédséggel beszéltek. A barátságról, a barátság egy olyan szintjéről vallanak, amelyet csak az irodalommal; a regényekkel, a versekkel lehet kialakítani. Ez irányban nem lehet elég hamar, és soha nincs későn az első lépéseket megtenni.
A tartalmas számból elsőként hadd ragadjam ki azt az írást, amelyik rám a leginkább hatott. Kun István novellája, A kölyökszakács tőgypörköltje talán a gyermekkorba való visszafordulás okán is egyszerre kacagtató és könnyfakasztó. Bár számomra a kor, amiről ír, csak a szülők elmondásából ismert; de az utcákon, a házakban, az udvarokon, mintha én is jártam volna; a mezővárosok mozdulatlansága, időtlensége és egyformasága fénylik ki a sorok közül. Csak nem találkozik az ember argentin tevével. Kimérve sem. Remek stílusban megírt, igazán nagyszerűen elmesélt történet.
Nem kevésbé nagyszerű olvasmány Nyerges András Mi van a levegőben? címmel lehozott részlete hamarosan megjelenő regényéből, a Negyvenesek pavilonjából. Egy gyerekkori epizódot mesél el, útban az ordasgyepűi szanatóriumba, arról, hogy miként lép túl egy kisfiú az önzés határán, és lesz szolidáris az anyukájával.
Gazdag versgyűjteményt találhat az olvasó a téli számban, köztük Markó Béla szép költeményeit. Az ember hajlamos elfelejteni, hogy ő elsősorban poéta. A politikában vállalt szerepléséhez nyilván megvoltak a maga indítékai – én mégis azt hiszem, egy művésznek a maga eszközeivel kell küzdenie, a művészet erejében bízva. A Körülírás című versét különösen ajánlom a figyelmükbe.
Zalán Tibor gyönyörű költeménye (Könnyű és nehéz) egyfajta játék egy fonák szillogizmussal; az eredmény pedig csodálatos.
Ezt a számot nyugodtan nevezhetnénk Rékasy Ildikó-antológiának is; Jenei Gyula beszélget a költőnővel, Dobozi Eszter recenziót ír Egy foltnyi ég című kötetéről, Fecske Csaba pedig hozzá írja A berekfürdői utcákat járó költőt, Rékasynak pedig tizennyolc versét közli a lap (ha az öt haikut egynek veszem). Kiváló versek, a haikuk közül pedig kiemelkedik a Vénasszonyok nyara és a parádés Nyomok.
Az Eső téli számának legfontosabb írása Benedek Szabolcs Hová tűnt Agnes? című kritikája St. Pulcher krimijéről, a Jaddersville-ről. Valószínűleg egyedül vagyok ezzel a véleménnyel. De ha hozzá teszem, hogy St. Pulcher – ahol is a ?St.? a ?Steve?-t rövidíti – az én vagyok, s hogy az általam írt könyvről van szó, gondolom, érthető az elfogultságom. Meglepő, és számomra rendkívül megtisztelő, hogy egy – mondjuk így – kommersz műről szóló ismertetés egyáltalán megjelenhet ennek az igényes irodalmi újságnak a lapjain. Tudom, persze, hogy a figyelem a foglalkozásom és a szolnoki kötődésem miatt vetült az írásomra, és véletlenül sem írói erényeim okán, de még ezzel együtt is büszkeséggel tölt el. Mondom ezt annak ellenére, hogy a kritikus bőszen adja, adja a durungjával; de hát az (is) a legény, aki állja – és én állom!
Természetesen kritikára nem reagálunk.
Nyugodtan állíthatom, Kedves Olvasó, hogyha kezébe veszi az Eső téli számát, kevésbé fog vacogni, és tartalmas félórákat szakíthat ki magának a hétköznapok forgatagából.
Mészáros István