A magam részéről pontosan nem tudom és nem is értem, hogy milyen kiszorítósdi zajlik a szandai sportreptéren. Azt viszont pontosan tudom, hogy ez a létesítmény és az ott folyó repülés számomra ugyanúgy hozzátartozik Szolnokhoz, mint bármelyik híd, templom vagy a katonai reptér. Emlékeimben a hetvenes évek közepétől él, és tavasztól őszig nem nagyon volt olyan hétvége, hogy ott és a szolnoki légtérben ne lett volna valamilyen mozgás. Hol ejtőernyősök ugráltak, hol katonák gyakorlatoztak, hol pedig kecses vitorlások keringtek a fejünk fölött. Nekem úgy tűnt, hogy az elmúlt négy évtizedben remekül elfért ott mindenki.
Sőt, emlékeim szerint olykor átvette a repülőktől az uralmat a víz, pontosabban a Tisza. Emlékszek olyan tavaszokra, amikor a szandai réten szörföztek, vagy éppen a hullámok a 442-es úton autózókat ijesztgették. Ám a lábakon álló hangárban biztonságban volt minden, és ahogy levonult a víz, visszatértek a levegő bátor hódolói, és folytatódott a repülés.
Ha nem tévedek, az elmúlt évtizedekben nagyon sok szolnoki srác itt fertőződött meg a repüléssel vagy éppen az ejtőernyőzéssel. Emlékszem, milyen csodálattal hallgattuk Sotó történeteit, aki középiskolásként be mert iratkozni az MHSZ ejtőernyősei közé, vagy Gyula hihetetlen sztoriját, akinek egyszer a nagykórház előtt sikerült landolnia.
Szóval a szandai sportreptér Szolnoké, nem sajátíthatja ki sem a hadsereg, sem bármilyen újgazdag csoport. Hogy ezzel a nézetemmel nem lehetek egyedül, kiválóan mutatja az a forgatag, amit a Legendák a levegőben idei rendezvényén sikerült elkövetni a lábakon álló hangár körül. Volt ott minden: magányos cseresznye árus, fröccsbusz, lacikonyha, gyerekjátszó – nem is egy -, óriási helikopter szimulátor, szívemnek kedves gyönyörű Ezeröcsik és persze a szokottnál is több repülő. Nem vagyok hozzáértő, még rajongó sem, de elvarázsolva tudom nézegetni a repülő szerkezeteket. Pláne azokat, amelyekbe első ránézésre a világ minden kincséért se ülnék be, mert hihetetlen, hogy a levegőben tudnak maradni.
Ám a többség nem így volt ezzel. Folyamatosan indultak a Cessnák, az öreg Ancsa és a vitorlázók a várost fölülről is látni akarókkal. A bátrabbak Vári Gyula mögé, egy kétüléses JAK 18-asba is be mertek ülni, hogy aztán a szandai reptér kifutója fölött fejjel lefelé integessenek a gyávábbaknak, akik hátrahőköltek, amikor a pilóta derékszögben az égnek emelte a vasmadarát.
Az immár hagyományos repülőnap arra is lehetőséget teremtett, hogy végre belülről is megnézhessem a lábakon álló hangárt. Nem tudom kié volt és kié lesz ez az épület, ahogy azt sem, éppen kiknek a gépei sorakoztak a falnál vagy a tetőszerkezetbe rejtve, de az biztos, hogy nagy veszteség érné a várost, ha mindez valamiért eltűnne.
Lassan két repülőmúzeumunk is lesz – sajnos -, komoly katonai repülős múlttal rendelkezünk, amiből sok város már turisztikai attrakciót kovácsolt. Nekünk is ezt kellene. De a sportreptér nélkül nem fog menni. Ahol a mostanihoz hasonló programoknak nemcsak évente egyszer kellene várnia a levegő gyávább és bátrabb szerelmeseit.