A rendszerváltás utáni évekre úgy emlékszem, mindenki utazni akart, és általában valahogy meg is oldotta, hogy mehessen. Merthogy pótolni akartuk mindazt, ami a vasfüggöny létezéséig csak keveseknek, és nekik is csak ritkán adatott meg. Ma már talán felfoghatatlan állapotú buszokon, túlhajszolt sofőrökkel, elképesztő mennyiségű kilométereket tettünk meg, vagy éppen kihoztuk a maximumot a valutakeretből, a feketén vett márkákból és a merkúros Zsigákból. A vonatozást viszonylag kevesen választották, mert elképesztően drága volt. Vagy, mert csak Pesten és az egyetemisták körében voltak ismertek a költségkímélő, alternatív megoldások. A Kék Pelikán indigó alkalmazásával „okosban” készülő nemzetközi jegyekről Csáki László rajzfilmje kapcsán hallottam először. Minden bizonnyal azért, mert ez az „üzletág” nem a nagy vagyonok megalapozásáról, hanem tényleg az utazásról, a hasonszőrűek kisegítéséről szólt.
Csáki László forgatókönyvíró és rendező saját bevallása szerint maga is használt Kék Pelikánnal készült, külföldre szóló vonatjegyet. Aztán évtizedekkel később eszébe jutott, hogy filmet készítene a dologról, amihez megkereste az egykori „jegydílereit”, akik felidézték a kilencvenes évek elején-közepén indult „okosságot”. Csáki pedig ezekre a szövegekre alapozva az egészből egy olyan zseniális rajzfilmet készített – szűk tíz év alatt -, amiről éppúgy túlzás dokumentumfilmként, mint játékfilmként beszélni, ám hogy szórakoztató, az egészen biztos. Sőt, nyugodt szívvel kijelentem, az utóbbi évek egyik legjobb, a rendszerváltásról szóló magyar film. Mert miközben rajzban is pontosan idézi a kort, kedves és szívmelengető sztori, amilyenek vagy hasonlóak szinte mindenkivel történtek.
Nem vagyok rajzfilm rajongó. A Kék pelikán esetében viszont talán a második másodpercben elfelejtettem, hogy nem élőszereplős filmen pörög előttem a három srác története, akik először csak a saját utazásukat akarták olcsóbbá tenni, de végül „rendszert” teremtettek. A sztori nagyon szépen végig veszi, hogy a rendszerváltás utáni években mi volt a nyugati utazás jelentősége, miként azt is, hogyan lehetett a MÁV nemzetközi jegyeit megbucherálni. Egyszerűen zseniális, hogy a három srác megrajzolt figurája mellett a vasúttársaság szakértője éppúgy megjelenik, mint az ügyet végül felgöngyölítő nyomozó. És az egésznek parádés körítést ad a kilencvenes évek Budapestjének megrajzolt miliője utcarészletekkel és figurákkal. Egyszerűen minden percében szerethető és szórakoztató.
Csak azt bánom, hogy erről annak idején nem tudtam. Miként az InterRail jegyek pesti gyártásáról sem (lásd még: Moszkva tér), így többször kifizettem az államvasutaknak fél-egyévnyi ösztöndíjamat egy-egy harmincnapos jegyért. De nem számított, mert menni, látni és tapasztalni kellett. Akkor, amikor még olyan magnók, telefonok, autók és boltok között éltünk, amelyeket ma még múzeumok sem mutogatnak. Egy olyan, akkor kicsit vadkeletinek tűnő országban, amiről ma már tudjuk, hogy a jelenhez képest gyerekes csínytevés volt, amibe a kimosott és indigóval írt vonatjegyek is belefértek.
Csáki László rajzfilmje a hatvanas-hetvenes évek szülöttjeinek kötelező, a fiatalabbaknak erősen ajánlott, még akkor is, ha nekik már sok mindent el kell magyarázni azokból a boldog kilencvenes évekből, ami ilyen volt, de a mienk volt.
