Elvittek a városból gimnazistákat, első világháborúban hadirokkanttá lett középiskolai tanárt, köztiszteletben álló Szapáry utcai orvost, és további legalább 1000 szolnokit egy ordas eszmére hivatkozva. A szolnoki elhurcoltak teszik igazán megrendítővé a Galériában nyílt kiállítást.
Sírni fogunk
Megrendítő képek és elkeserítő mondatok függenek két héten át a szolnoki Galéria tablóin. A képek abból a fotóalbumból származnak, amelyre egy auschwitzi magyar túlélő bukkant a haláltábor felszabadítása után. Képek arról a helyről, azokról az eseményekről, ahol, és amelyekről nem volt szabad fotókat készíteni. Képek, amelyek nemcsak bizonyítják a felfoghatatlant, de kegyetlenül szembesítenek is velük bennünket most és mindörökké.
Ha ránéznek ezekre a fotókra, jussanak eszükbe Verő Tamás rabbi megnyitó gondolatai, aki arról beszélt, hogy a képeken apákat, nagyapákat, feleségeket, testvéreket és barátokat, az embert lássuk elsősorban. Aztán jussanak eszünkbe Varga Béla szolnoki holokauszt túlélő szavai, aki megbecsült orvos apjával lett számkivetett abban a városban, ahol apja évtizedekig gyógyított betegeket származásra való tekintett nélkül.
A vagonok, a rámpa, a sárga csillagot viselők meggyötört arcai előtt próbáljuk egy pillanatra felidézni 1944 kora nyarát, amikor a mai Pelikán Szálló környékén álló szolnoki gettóból a város zsidóit elindították a cukorgyár felé, hogy ott vagonokba rakják őket. Egy pillanatra lássuk a ma 84 éves, az akkor éppen csak nyolcadikos Varga Béla kisdiák szemével az akkori Baross utcát, Mária utcát, amerre fényes nappal, szolnokiak szeme láttára vonult a menet. Volt, aki megelégedéssel szemlélte, más közönyösen, néhányan könnyes szemmel azt az embertelenséget.
És minden kép előtt bizakodjunk is egy kicsit, hogy Fónagy Jánosnak mégis csak igaza lesz, és a történelem ebben nem ismételheti meg önmagát. Így a jövő politikusainak nem kell azt felidézniük, hogy nagynénje miként üzent a haláltáborba tartó vagonból, ahonnan többé nem tért vissza.
Az Auschwitz Album Róluk, nekünk, nélkülük című kiállítás a Damjanich János Múzeum utóbbi években rendezett legfontosabb tárlata. Még akkor is, ha erről csak összetörten lehet távozni.
Kézen kell fogni a gyerekeinket, és még akkor is, ha együtt fogunk sírni a tablók előtt, meg kell nekik mutatni ezeket a képeket. És minden képhez hozzá kell fűzni egy-egy mondatot, amitől a fotókon látható személyek nem múltba vesző, történelemkönyv ízű alakok, hanem ismerőseink, barátaink és rokonaink lehetnek. Ahogy 68 évvel ezelőtt még mind azok voltak itt Szolnokon is.
(A kiállítás április 27-ig naponta 9-17 óráig tekinthető meg. A kiállítás ideje alatt a Verseghy Ferenc Gimnázium diákjai tartanak tárlatvezetést.)
