– Észrevette, hogy másként viszonyulnak Önhöz, miután megválasztották országgyűlési képviselőnek?
– Azt hiszem, mindenki kíváncsisággal tekintett ránk, új képviselőkre. Szerintem mindenkit izgatott, mi történik a politikában, mire képesek az új politikai formációk, és azoknak a helyi képviselői. Igyekeztem nem változni, megmaradni ugyanannak az embernek, aki előtte voltam, aki ugyanúgy eljár például a haverjaival egy fröccs mellett dumálni, mint előtte.
– A munkahelyén se változott semmi?
– A képviselőtársaim között voltak olyanok, akik megtartották a korábbi civil állásukat is, én viszont ezt nem éreztem volna tisztességesnek. Leginkább azért, mert lényegében hétfőtől csütörtökig a Parlamentben voltam, pénteken pedig az itteni irodámban tartottam fogadóórákat, vagy jártam a körzetemhez tartozó településeket. Lényegében főállású országgyűlési képviselő lettem.
– Milyen volt az első nap a Parlamentben? Elkísérte valaki?
– Bevallom, azon a napon jártam először az Országházban, amikor letettem a képviselői esküt. Úgy emlékszem, senki nem kísért el, de talán nem is lett volna rá mód, hiszen az új országgyűlés alakuló ülése nagyon nagy szenzáció volt, így nemcsak rengeteg újságíró, de diplomaták és mások is ültek a páholyokban. Mint említettem, soha nem éreztem magam szabadságharcosnak, vagy olyannak, aki megdöntötte az előző rendszert, de azért ott, az első napon, szerintem mindenkit megérintett, hogy mégis egy fontos történelmi esemény részese, ott van a rendszerváltás sűrűjében.
– Kezdő, vidéki politikusként mennyire tudott lobbizni a választókörzetéért, azaz Szolnokért és környékéért?
– Néhány hónap alatt sikerült elérnem, hogy a miniszterek bármikor fogadtak vagy meghallgattak, sőt azon kevés frakciótag közé tartoztam, aki, ha akart, a miniszterelnökhöz is be tudott jutni. Nem volt ebben semmi ördöngösség, csak egy idő után tudták rólam, hogy ha valamit mondok, annak értelme van, az fontos, arra érdemes odafigyelni. Ennek volt köszönhető például, hogy a Szolnoki Főiskola megmenekült, sőt önállósulhatott. Éppen az új oktatási törvény előkészítése közben derült ugyanis ki, hogy az addig kihelyezett tagozatként működő főiskolát a fővárosi anyaintézménye egyszerűen fel akarja számolni. Márpedig egy megyeszékhely nem maradhatott felsőoktatási intézmény nélkül, hiszen annyi munkahelyet jelent és akkora forgalmat generál, mint egy nagyobb gyár. Sikerült is a törvényt úgy előkészíteni, hogy a mellékletében önálló intézményként szerepeljen, ám a szavazás előtt nem sokkal kikerült a szövegből. Sokan azt mondták, ez az ügy elveszett. Mire időpontot kértem Antall Józseftől, aki azonnal megértette, milyen fontos Szolnoknak a főiskola, így végül mégis ott szerepelt a törvény mellékeltében, és önálló intézménnyé válhatott.
– Ez volt a legnagyobb sikere?
– Legalábbis erre voltam a legbüszkébb, de természetesen nagyon sok más ügyet is sikerült elintéznem. Ilyen volt például a Szolnok és Szajol közötti 4-es út kiszélesítése. Az arra elköltött pénzt ugyanis eredetileg a győri elkerülőre szánták, de sikerült meggyőznöm a minisztert, hogy ez az út fontosabb lenne.
– Ennek a lobbinak köszönhető a Szent István-híd is?
– Nem, az Boros Lajos – és kollégái – érdeme volt, aki már a rendszerváltás előtt is a megyei tanácsnál dolgozott osztályvezetőként, utána pedig a megyei közgyűlés elnöke lett. Nemcsak a híd építését, de a színház felújítását is ő vitte keresztül. Nagyszerűen lehetett vele együttdolgozni, rengeteget segített, hogy miért lenne érdemes Szolnok vagy a megye érdekében lobbizni. Emlékszem, abban az időben volt utoljára Szolnokon kihelyezett kormányülés, ami után mondogatták is, hogy sokba került az a kormánynak, mert sokmilliárd forintnyi támogatást szavaztak meg a környéknek. A Szent István-híd esetében egyetlen dolgot tekinthetek a saját érdememnek: azt, hogy az akkor már nagybeteg Antall Józsefet rá tudtam venni a híd felavatására.
– És, ha a kudarcokat kell számba venni, mit említene?
– Azt, hogy a 4-es főút autópályává építését nem tudtam elérni. Azóta is jól látszik, mennyire hiányzik Szolnoknak, hogy autópályán lehessen megközelíteni.
– Élvezte azt a négy évet?
– Igen, szerettem csinálni. Főleg, amikor sikerélményeim voltak. Márpedig azt hiszem, egész jó érdekérvényesítő voltam. Sok munkával járt, de élveztem.
– Nem lett volna esélye a folytatásra?
– Elkövettem egy nagy hülyeséget, amit azóta is bánok. Nem jelöltettem magam az MDF megyei listájának az élére, pedig a megyei választmány támogatott volna. Ráadásul egy banális dolog miatt, amiről viszont nem szeretnék beszélni. Így aztán más került be helyettem a parlamentbe.
– Így 1994-ben búcsúznia kellett a Tisztelt Háztól. Mihez kezdett utána?
– Vállalkozó lettem, illetve az MDF megyei elnöke. Négy évvel később tagja lettem a megyei közgyűlésnek, ahol tizenkét évig dolgoztam, csak 2010-ben kerültem ki. Papíron még tagja vagyok az MDF utódpártjának, a JESZ-nek, de lényegében már nem veszek részt a helyi közéletben. A huszonöt évvel ezelőtti csapattal viszont rendszeresen összejárunk, és ma is jót politizálunk.
