Szolnok első említésének 940. évfordulójáról nemcsak azért illene megemlékeznünk, mert a város „koráról” van szó, hanem mert érdemes lenne visszatekinteni a 900 éves évforduló eseményeire – beruházásaira -, illetve talán el kellene kezdeni készülni a 950. évfordulóra is.
Korábban már írtam arról, hogy a 900 éves jubileumra, mai áron számolva, körülbelül 200-300 milliárd forintnyi közcélú beruházás készült el a városban, ami egyben azt is jelenti, hogy ez minden idők legnagyobb szolnoki városfejlesztése. Alig van a belvárosnak olyan forgalmasabb utcája, ahol ne tudnánk rámutatni legalább egy olyan épületre, ami az évfordulóra készült el. Az Ady Endre úton a volt főiskola, a Boldog Sándor István úton a Centrum, a Hild téren a Pelikán szálloda, a Jubileum téren az új állomás és a 24 emeletes, a Szolnok Ispán körúti lakóházak, és még sorolhatnánk. Főleg, ha hozzávesszük a közel tíz évig tartó nagy városrekonstrukció nem sokkal korábban – például a Vízügyi székház – vagy a némi csúszással – a kereskedelmi szakközépiskola – elkészült épületeit. Talán érdemes lenne így 40 évvel később számba venni, hogy mi, miért, mennyiből készült, illetve ezeknek a beruházásoknak mik voltak a veszteségei és a hozadékai – egykor és most.
Persze ma is fontos épületeket nemcsak negyven éve adtak át Szolnokon. Hogy időben visszafelé haladjunk a felsorolásban, kezdjük az éppen eladó Aranylakattal a Tiszaliget bejáratánál, amit a Felszabadulási emlékművel együtt 1970-ben avattak, amint a város első toronyházát a Várkonyi téren. Húsz évvel korábban, 1950-ben indult Szolnok első lakótelep fejlesztése a Zagyva másik oldalán, az egykori Vosztok, mai Tallinn városrészben, pontosabban a Vörös csillag – Városmajor – út környékén. Mivel az ezt követő majd fél évszázadban folyamatosan épültek a szolnoki lakótelepek, talán erről sem lenne érdemtelen pár szót ejtenünk ebben az évben.
Ahogy a 1935. július 18-án, a korabeli földművelésügyi minisztérium 600 ezer pengős – amikor 200 pengő nagyon jó fizetésnek számított – beruházásában elkészült Nostra tárházról is. Így 80 évvel az átadása után érdemes lenne kicsit megemlékezni a vízi, a vasúti és a közúti szállítás szerepéről Szolnok történetében, illetve legalább egy ötletrohamot tartani azzal kapcsolatban, hogy mit lehetne kezdeni a város legnagyobb, még viszonylag épen meglévő ipartörténeti emlékével.
Nem az önkényes válogatás teszi, hogy 2015-ben sok olyan szolnoki épület átadásának kerek évfordulóját ünnepelhetnénk, amelyek jelenleg éppen pusztulnak. Tőlem függetlenül tartozik ebbe a sorba a Szapáry úton 1895-ben megnyitott Nemzeti szálló, amit annak idején Fischbein-Fodor Dániel 250 ezer koronából építtetett, és kisebb-nagyobb politikai megszakításokkal 1971-ig szállodaként üzemelt. Még szerencse, hogy a város első, ma is álló szálloda épülete, amelyik idén lesz 155 éves, sokkal jobb állapotban van a Kossuth téren. Az Obermayer Lajos tervei alapján 1860-ban épült Magyar Király Szállóban 1952 óta a Damjanich Múzeum működik.
Bár a szolnoki várból mára semmi sem maradt, néhány évforduló ahhoz is kötődik idén. Például éppen 110 éve építették fel a Szolnoki Művésztelep lakói azt a tornyot, amit sokan a vár utolsó maradványának tartanak, holott csaj a vár helyén álló kilátónak és kellemes borospincének épült 1905-ben. De nem kizárt, hogy van benne néhány kő abból a várból, amit a Rákóczi-szabadságharc idején, 1710. október 15-én kezdtek utoljára ostromolni a császári erők. Akik egyébként éppen 25 évvel korábban – 1685. október 18-án – is jártak a városban, igaz, akkori akciójukkal a 133 éves török uralom ért véget Szolnokon, amire így 330 év után is lehetne emlékezni.
És, ha már megszállás, van még egy kerek évforduló, amivel valamit kezdenünk kellene. Tudni illik 1920 februárjában – azaz 95 éve – ért véget Szolnok román megszállása, ami bő fél évig tartott. Előzménye pedig a Tanácsköztársaság, ami Szolnokon nem 133, hanem 134 nap volt, és a végére ráment egy kicsit a vártemplom, a színház és az első tiszai vashíd is.
A magam részéről fontosnak tartanám, hogy a második világháború befejeződésének 70. évfordulójáról is sok szó esnek idén Szolnokon. Még akkor is, ha a tényleges harcok nálunk már 1944 őszén véget értek, és hosszasan lehet vitatkozni a felszabadulás kontra megszállás problémakörén. Az ugyanis szerintem vitathatatlan, hogy Magyarország és Szolnok történetében 1945-tel új fejezet kezdődött, ráadásul a XX. századi történelmünk leghosszabb szakasza. Amiről 1945. január 18-án még biztos egészen mást képzeltek azok, akik ott voltak Szolnok város ideiglenes képviselő-testületének alakuló ülésén.
Az erre a hetven évvel ezelőtti ülésre történő utalással meg is nyithatnánk a helyi önkormányzatiság kerek évfordulóira való visszaemlékezést. Mert talán az is megér egy misét, hogy éppen 65 éve számolták fel a helyi önkormányzatiság utolsó csíráit a szovjet mintájú tanácsi rendszer bevezetésével. Ami 1950. február 1-jén azzal is együtt járt, hogy Szolnok immár nem Jász-Nagykun-Szolnok, hanem csak Szolnok megye székhelye lett, illetve kialakult a megye mai területe. Talán érdemes megemlíteni azt is, hogy Szolnok első tanácselnöke dr. Kreibig Imre lett, akit rövid időn belül Ragó József (1950-54) váltott a poszton. Az utolsó tanácselnök pedig Bálint Ferenc (1985-90) volt, aki éppen negyedszázada adta át hivatalát a város új polgármesterének, Kőnig Lászlónak (1990-91).
Mert bizony a rendszerváltás utáni első szabad választásoknak is az évfordulója lesz idén, hiszen 1990. március 25-én és április 8-án tartották az országgyűlési, szeptember 30-án és október 14-én pedig az önkormányzati választásokat. Az előbbi révén, Szolnok két egyéni körzetéből, két MDF-es jelölt, Halász István – később független lett – és Petronyák László kerültek a parlamentbe, olyan jelölteket maguk mögé utasítva, mint a Fidesz színeiben induló Lévai Anikó, vagy az SZDSZ-es Hortobágyi Zoltán.
Annak az évnek a krónikájához persze hozzátartozik a taxisblokád is, aminek negyedszázados évfordulóján – október 27-28-án – talán kiderül majd az is, hogy az akkori pártok és a titkosszolgálatok pontosan milyen szerepet játszottak az ország pár napos megbénításában, és mi mentett meg bennünket egy kisebb polgárháborús konfliktustól.
Mert évfordulókra emlékezni, nem haszontalan dolog. Hiszen, aki a múltját nem ismeri…
