Elfogadva azoknak a kutatásoknak az eredményét, amelyek szerint a középkori Szolnok nem az erődöt, hanem a települést védő nyugati fala, illetve a várárok valahol a mai Táncsics utca helyén húzódott, akár azt is mondhatjuk, hogy a „Lordok házaként” emlegetett társasház az „óvárosunkban” áll. Kétségtelen tény, hogy a Kossuth tér 10. és a Táncsics – korábban Német és Apponyi Albert – utca 2. számú telkekre felépített ház helye azóta lehet lakott, amióta Szolnok létezik. És azt is tudjuk, hogy Scheftsik István, Szolnok későbbi kétszeres polgármestere 1852-ben helyezte erre telekre – a piac közelsége miatt – a gyógyszertárát, ami Gondviselés (Isteni gondviselés) és „öreg patika” néven bő évszázadon keresztül működött itt.

Szerintem már a második világháború előtt is nyilvánvaló volt, hogy a főtérre néző, a városháza mellett lévő telekről előbb-utóbb eltűnik majd az a magastetős, földszintes ház, ami mellett, a Hatvanas felé eső oldalon egy újságosbódé is működött az ötvenes években. Annak az évtizednek a vége felé még úgy volt, hogy majd ezen a helyen épül fel Szolnok új, legalább ötszáz férőhelyes filmszínháza, ami aztán csak álom maradt. A ötvenes évek végén a már patika nélküli épületben szabóság, női ruházati bolt, a hirdető vállalat kirendeltsége, Fehér Béla műszerész – korábban pedig Farkasné virágüzlete – működött. Ezeknek az üzleteknek az 1961 évvégi elköltözéséről szóló hirdetések adják meg a ma a Kossuth tér 10. szám alatti ház építésének kezdődátumát. (A mellékelt fotó Dombi Gábor gyűjteményéből való.)

A ház építésének története a korabeli újságokban meglehetősen jól dokumentált. Így tudható például, hogy a kezdetben még a Debreceni Épülettervező Vállalat szolnoki irodája, 1960. január 1-től a Szolnok megyei Tanács Tervezővállalatának kollektívája készítette az épület terveit. Érdekesség, hogy a tervezőiroda ekkor még a Kossuth téri irodaház második emeletén működött, tulajdonképpen szemben a tervezendő ház helyével. A terveket Kovács József és Boháty Lajos készítették, akiknek a nevéhez fűződik a Magyar utcát lezáró, ugyancsak Kossuth téri társasház, a Múzeum étterem épülete vagy éppen a Zagyva torkolatában álló „olajosházak” tervei is. Sőt, egy korabeli Népszabadság cikkből tudható az is, hogy Kovács Józsefet harminc évesen tették meg a szolnoki tervezőiroda vezetőjének, aki budapesti állását feladva hazacsábította a szolnoki illetőségű Boháty Lajost, egykori egyetemi szobatársát is.

A házhely kialakítását 1962 legelején elvégezte a Szolnok Megyei Építőipari Vállalat, ahol kora tavasszal felállították azt az NDK gyártmányú toronydarut, aminek nemcsak a szolnokiak, de – Kaposvári Gyula szerint – Szabó Pál író is a csodájára járt. Nem véletlenül, hiszen Szolnokon itt használtak először előregyártott, feszített vasbeton födémelemeket a szintek elválasztására. Az eredetileg 77 lakásos társasház beruházása úgy tűnt, hogy 1962/63 hosszú és rendkívül hideg telén megcsúszik, ám a kivitelezők az utolsó hónapokban nagyon belehúztak, így 15 nappal a tervezett határidő előtt – Steiner Lajos főépítés-vezetőnek is köszönhetően -, 1963 júliusában elkezdődött a ház műszaki átadása, majd nem sokkal később az első lakók beköltözése. (A két mellékelt fotó a megyei tervezővállalat archívumából való.)

Az U alaprajzú épület igazi különlegességének tekintették 1963-ban, hogy egy olyan „bérház” lett, aminek nincsenek – a Horthy-kor szegénységét szimbolizáló – udvari lakásai, hanem lényegében csak napfényes, utcai otthonai. A két rövidebb szárnyán eredetileg négy-, a Szigligeti utca felőli oldalon ötemeletes társasház különlegességének erényei közé sorolták a homlokzat egyhangúságát megbontó, az épületet és a környezetét is vidámmá tevő színes rácsok használatát. De Szolnok akkori legnagyobb tömbházát tovább „könnyítette” az erkélyek váltakozása, a függőfolyosók, a nyitott, parkosított udvar, a Jókai utca sarkára került járási tanács homlokzatára válaszló Táncsics utcai árkád, illetve a Szigligeti utca felőli átjárók. És minden bizonnyal a könnyedség fokozását szolgálta a városháza felé néző hatalmas tűzfalra tervezett képzőművészeti alkotás is.

Ez azonban még nem köszönthette az első lakókat 1963-ban, holott már az építkezés megkezdésekor tényként közölte a megyei napilap, hogy Simon Ferenc és Nagy István – a Szolnoki Művésztelep két lakója – készítheti el a Szolnok legnagyobb lakóházát díszítő képzőművészeti alkotásokat. Eddig nem akadtam nyomára annak, hogy menet közben mi történhetett, 1963-ban csak annyit jegyzett meg pikírt módon a Néplap újságírója: „a fővárosban ismét nem bíztak a helyi művésztelepiekben”. Úgyhogy öt évig árválkodott üresen a hatalmas tűzfal, amire akkor helyezték fel Dózsa Farkas András Tudomány és művészet című – egyébként a maga nemében kifejezetten szép és különleges – lemezdomborítását, ami amúgy 1965-ben készült. A szolnokiak fiaskója kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a hatvanas évek elején nem ez volt az egyetlen ilyen eset, hiszen a Kossuth térre kerülő, a rendszert dicsőítő emlékmű pályázatának biztos befutójaként is sokáig Simon Ferencet emlegették.

Természetesen nem feledkezhetünk meg az épület másik, szomorúbb sorsú szobráról sem, ami 1966-tól a ház belső udvarában, a Táncsics utcai járdához közel kialakított kis medencét díszítette. Bencsik István szobrászművész Ülő nő, illetve Sellős kútszoborként is ismert, 180 centis alkotását valamikor a kilencvenes évek végén lopták el fényes nappal, és sem a szobor, sem a tettesek nem lettek meg soha.

A Kovács-Boháty páros által tervezett háznak azonban nem ez az egyetlen vesztesége. Hanem az 1999-ben elkövetett átépítés, amivel az addigi lapostetős házat magastetőssé alakították, nagyjából további húsz lakással megtoldva. Azt hiszem, ekkor szűnt meg a városháza felé néző, V-alakú lábakkal határolt árkád is. Mindez nemcsak megbolygatta az épület eredeti alakját és küllemét, de magasságát is indokolatlanul a környék házai fölé emelte. Az ilyen barbárságról mindig az jut eszembe, hogy az elkövetők minden bizonnyal feljogosítva érzik magukat József Attila verseinek átírására is, vagy éppen A Pál utcai fiúk náluk már ki van egészítve néhány új fejezettel. Ha pedig valaki azt gondolná, hogy ezek a beavatkozások a társasház anyagi gondjait enyhítették, akkor azoknak azokat a 2008-as cikkeket ajánlom a figyelmébe, amelyek az épület C lépcsőházának a felújítása körüli kálváriáról szóltak.

Egy dolgot nem sikerült eddig tisztáznom: miért nevezi a szolnoki köznyelv „lordok házának” ezt az épületet. Egyetlen magyarázatot hallottam eddig, aminek viszont írásos nyomát nem találom: elsősorban a Szolnokra helyezett katonák kaptak lakást ebben a házban. A név már csak azért is fura, mert a hatvanas évek elején két másik helyet jelöltek – a megyei napilapban is – „lordok házaként” a városban. Előbb a Nemzeti szálló földszintjén működő, addigra teljesen színvonalát vesztett vendéglőt, majd pedig a földművesszövetkezet – számomra ismeretlen helyen lévő – népbüféjét. Nem hinném, hogy a Kossuth tér 10. számú ház a két vendéglátóhely züllött alakjaihoz hasonlók miatt kapta volna a „lordok háza” nevet.