(Ez az írás 2013. március 27-én jelent meg először!)
A sétánkat a Kossuth Lajos utcai ideiglenes buszmegállóban kezdjük, 1974. februárt mutat a naptár. Nyugodtan nézelődünk. Bezzeg a mellettünk készülő Sztár áruház építői nagyon idegesek, hiszen tavaly augusztus 20-ára el kellett volna készülniük. Ám amint látjuk, éppen csak befejezték az új, 1200 négyzetméteres áruház fényreklámjának a szerelését, már csak el kellene bontani a járda közepéről az állványzatot.
Talán már olvastuk is az aznap reggeli Néplapban, hogy a Tanácsköztársaság 55. évfordulójára megnyílik az Ideál Kereskedelmi Vállalat (IKV) eddigi legnagyobb áruháza, ami egyébként pont kétszer akkora alapterületű, mint a tőlünk pár lépésre, lassan öt éve leégett Centrum. Egyik ismerősünk meg arról mesélhetett, hogy épp ideje az átadásnak, hiszen a 33-as és a Hófehérke hónapok óta nyomorog a Ságvári körúton tavaly nyílt kultúrcikkben. Valaki meg azon poénkodik mellettünk, hogy a szajoli TSZ építő brigádjait biztos nem tüntetik ki az ünnep alkalmából, ha már ennyit csúsztak az átadással. Mi meg mosolygunk, hogy nem is csak ők tehettek róla, hiszen eleve késve indult a beruházás, és még egy teherlift beüzemelésére is fél évet kellett várniuk.
Elindulunk az Adria készruhabolt elől, benézünk a bizományi kirakatán. Az út túloldalán már nem áll a Steiner-féle ház, parkoló van a helyén. Ha pedig előre nézünk, a vasútállomás irányába, akkor láthatjuk, ahogy ezerrel készül a 4-es út új városi szakasza, meg Szolnok első aluljárója. A Tiszavirág presszót és a Madas-házat még tavaly decemberben felrobbantották, már csak egy-két törmelék kupac jelzi a negyven-ötven éve épült házak helyét.
Megállunk egy pillanatra a dohánybolt előtt. Nem mintha füstszűrő nélküli Kossuthot, Simphonyát vagy Sophianet szeretnénk venni, hanem hogy megnézzük azt az undorító kő virágtartót, amivel teleszórták a várost, és túlélnek majd sok évtizedet. Kerékpártartónak persze megfelelnek. A papírbolt kirakata után behajolunk az újságosbódéba, és éppen viccelődni akarunk, hogy Playboyt kérnénk, amikor iszonyatos robajjal elhúz mellettünk egy billenős ZIL. Biztosan az új belváros építéséhez siet.
Van ott munka bőven, hiszen az alig 9 éves pártház mögött lassan befejezéséhez közeledik az új Centrum Áruház építése. Ha minden jól megy, előbb-utóbb a Pelikán szállót is sikerül átadni, ami annak fényében, hogy már 1969 óta próbálkoznak vele, igazi siker lenne. Nem messze tőle már majdnem kész a vízügyi székház is, Szolnok negyedik toronyháza, ami szinte párhuzamosan épül az állomásnál készülő lakóházzal.
A Páva női divatáru kirakatát nézegetve azon tűnődünk, hogy pár év alatt mennyit változott ez a város. Szinte mindenütt építkeznek. A vasútállomás környékén évek óta hadiállapotok uralkodnak, még majdnem másfél évet kell várni az új utasforgalmi épület, a tér, az ABC és a rengeteg lakóház átadására. Egyik ismerősünk ott kap majd lakást, miközben a másik a Kun Béla körútra esküszik, ahol szintén folyamatosan nőnek ki a panelek a földből. Miközben a Sipos téri iskola környéke szép lassan teljesen eltűnik a térképről.
A Páva után elsétálunk a kiürített Alföld áruház előtt. Már nem gondolkodunk azon, hogy vajon meg lehetne-e menteni az öt éve kiégett épületet, sietnünk kell, mert a Ságvári körúti Országos Takarékpénztárban van jelenésünk. Befordulunk a sarkon, beköszönünk a Nerfeld-palota végén lévő kedvenc fodrászunkhoz, aki évek óta azon agyal, hogy hol lesz a munkahelye, ha lebontják a feje fölül a palotát. Most nem hallgatjuk meg a sirámait, majd a következő hajvágáskor latolgatjuk vele. Dolgunk van, lakáshitelt akarunk intézni az OTP-ben. Az árkádok alatt lépünk be az épületbe, de mivel nagyon sokan vannak, beugrunk egy kávéra az ott dolgozó ismerősünkhöz.
Közvetlenül a bejárat mellett dolgozik a földszinten. Egy nagyon fura irodában. Olyan az egész, mintha az árkádos bejárat egy részét falazták volna körbe. Röhög, amikor ezt mondjuk, és kinyitja a szekrénye ajtaját. A szekrény mögött ott virít a ház építésének emléket állító vörös márványtábla, amit egyszerűbb volt így eltakarni, mint leverni. Kávézunk. Ráérünk. Megállt az idő.
A bankból kilépve még a lottózóba is beugrunk. Három forint harminc egy szelvény. Megtesszük a számainkat, mert több esélyt látunk a pár százezer forintos nyereményre, mint a lakáskiutalásra. Bedobjuk. Péntek délelőtt nem lesz alkalmunk meghallgatni a Kossuthon a sorsolást, de majd a jövő héten is beugrunk ide, hogy megnézzük a számokat.
A jövőnkön gondolkodunk. Meg azon, milyen lesz ez a város pár év múlva, ha alig tíz év alatt ennyit változott Szolnok.
