Mármint az 1908-ban új állomáson. Az ehhez a képeslaphoz használt, később színezett fotó ugyanis biztos, hogy alig néhány hónappal a harmadik szolnoki vasútállomás átadása után készült. És a sokszor látott épület mellett legalább olyan érdekesek az állomáson álldogálók.

Az eredeti fotó nyomtatás előtti színezésére a legjobb bizonyítékot a képen látható emberek szolgáltatják. Mert miközben a klinkertégla részek téglavörösek, a cserepek pirosak, a távolabbi tetők zöldes, az ég kékes színűek, az állomáson ácsorgó emberek fekete-fehérek és szürkék. Ami ugye kizárt. Amint az is, hogy a fedett peronon, a földszinti ablakok közé elhelyezett plakátok – majdnem egy tucat látszik a lapon – is fekete-fehérek lettek volna.

Mindez persze nem von le semmit a szerintem még 1908 őszén, tehát a Pfeffer-féle új állomásépület átadásának évében készült kép értékéből. A fotózás időpontját azért tenném egyébként erre az időszakra, mert a lapot 1909. szeptember 6-án küldték Szolnokról Bukarestbe. Tehát jóval ezelőtt kellett a fotósnak dolgoznia, főleg, ha a színezésre, a nyomtatásra és a terjesztésre – fővárosi kiadású lapról van szó – szükséges időt is figyelembe vesszük. Márpedig a képen látható emberek ruházata elég őszies. Így csak az állomás elkészültének évében, azaz 1908 őszén sorakozhatott fel az a több tucat ember a kamera látómezejében.

A kép balszélén szerintem három vasutas áll, akik közül a középső hátranéz a peronon sétáló két úrra. Tőlük távolabb egy hosszú kabátos, kalapos (!), sétapálcára (!) támaszkodó férfi figyeli a fotóst. A felkiáltójeleket azért tettem a két kiegészítő mellé, mert érdemes egy pillanatig elmélázni azon, hogy a képen szereplő valamennyi alak – legyen férfi, nő, vagy gyerek – fején van valami kalap féle. Azaz engem érdekelne az a talán nem fontos, de roppant érdekes történet, hogy az elmúlt évszázadban mikor is tűnt el a kalap, a fejfedő az öltözködésünkből. Ahogy a sétapálca is. Amiből már ezen a lapon is csak egy látható.

A sétapálcás úr mellett egy ugyancsak hosszú kabátos, ám a többieknél szélesebb karimájú kalapot viselő alak áll. Mintha a szolnoki mágnás és a helyi költő ácsorogna pár lépésre egymástól. Mögöttük két egyenruhás posztol a falnál – talán rendőrök -, aztán a peron második oszlopánál feltűnik az első nő. Ruházata alapján cselédnek nézném. Majd mintha két család ácsorogna az épület legnagyobb kapuja előtt. A fotóshoz közelebb egy férfi két fiával, távolabb pedig papa, mama és két világos ruhás kisebb gyerek, esetleg kislány.

A távolabb állók mintha vasutasok és munkások lennének. És, ahogy a múlt héten közölt képeslapon ezen is babrálnak néhányan a sínek között – egész távol, a kép jobb szélén. Hogy éppen nemcsak fotózás, de a mindennapi élet is zajlott az állomáson, azt a kép előterében lévő tömlő és a belőle kifolyt víz okozta tócsa is mutatja. Lehet, hogy pár perccel korábban még egy gőzmozdonyt töltöttek fel itt vízzel.

Ha kicsit élesebb lenne ez a kép, vagy valahogy közelebb lehetne menni a peronhoz, mennyi mindent megtudhatnánk a száz évvel ezelőtti Szolnokról. Leginkább a ruházkodás tekintetében. A plakátok – amelyek biztos, hogy egyediek voltak – révén pedig a város kereskedelméről és szolgáltatóiról. Akik, a képet nézegetve ezt ne felejtsük el, 1908-ban még elég messze voltak az állomástól. Ugyanis ekkor még nem nagyon álltak házak a Vasúti fasor – ma Baross utca – oldalán. Az első középület a város felé a jó évtizeddel korábban felépült Konstantin iskola a nagy vásártér, avagy az Eötvös tér túloldalán. Ahonnan még kellett egy ideig gyalogolni a poros úton, hogy valaki beérjen az állomásról Szolnok városias képet mutató belvárosába.