A múlt század első évtizedében Szolnok már kerékpáros város. Legalábbis erre utal, hogy egy újabb 1905 és 1911 között készült szolnoki fotón bukkan fel biciklis. A Baross út felé tekert.
Szigeti Henrik már a „szép Tisza-hídról” örökítette meg a Zagyva torkolatot. Aki viszont postázta ezt a képeslappá lett fotót, a szolnoki vártemplom tornyát már nem láthatta ilyennek.
Az 1904-ben Szolnokon szolgáló őrvezető lapja a postára adás napján megérkezett Kunmadarasra. Az érvényes szabályokat ugyan megszegte, de azért erre az anziksz készítői is ösztönözték.
Minden bizonnyal egy Pásztóról Szolnokra elszármazott hölgy küldte édesanyjának új évi üdvözletét az alig egyéves Damjanich-szoborral a nagy háború előtti utolsó békés szilveszterkor.
A szolnoki „szép Tisza-hidat” mutató képeslaphoz használt fotó tulajdonképpen 1911 és 1937 között bármikor készülhetett. Ebben az esetben a képnél izgalmasabb a hátlapra írt szöveg.
Nem hinném, hogy a Tiszaligeti strandfürdő van elátkozva. Inkább mi, szolnokiak a választott vezetőinkkel. Bezár, nyitva marad? Lassan nyolcadik éve nem tudhatjuk, mi és miért történik.
A World Press Photot azért kell minden évben megnézni, hogy ne felejtsük, még a világ naposabb oldalán élünk. Meg azért is, mert a tavalyi szörnyűségeket az ideiek könnyen felülírják.
Az árnyékokkal díszített, vakolatlan tömb Szolnok kellős közepétől méternyire áll. 130 éve. Ez volt a 20 évvel korábban megyeszékhellyé tett város első bálterme. Amíg nem volt színházépületünk, itt léptek fel a vándortársulatok. Majd némafilmeket vetítettek benne, a harmincas évek elején pedig ezen a helyen nyílt meg a Szolnoki Mozgó. Sokan Vörös Csillag, vagy Nemzeti moziként emlékeznek az épületre. Ma fa nő a tetején. Húsz éve várjuk, hogy más képet mutasson a Sütő utca felé.
Alaptényállás az öregezés, mint bűncselekmény. De inkább szól az apa és két fia viszonyáról. Tasnádi István filmje visszaadja a hitem a magyar filmekben. Ajánlás nélkül is siker lesz.
