Mindössze három bucka a különbség a szolnoki vasútállomásról kiadott fekete-fehér és színes képeslapok között. A három bucka minden bizonnyal az utólagos színezéskor tűnt el a képről.
Ismerős? Furcsa? Mert valami hiányzik erről az 1981-es szolnoki fotóról, amit sem előtte, sem utána nem lehetett már így elkészíteni. A Nerfeld-palota már nem, az Árkád pedig még nem áll.
Szolnok Kádár-kori története akár az otthonteremtésen keresztül is elmesélhető. Sok régi és új szolnoki költözhetett új lakásba, azaz a mai lakásállomány jelentős része is akkor épült.
Ezt az öt szolnoki képes anzikszot egészen biztos, hogy a második világháború éveiben állították össze korábbi fotókból, miként az is, hogy a Kocséron élő úrleánynak 1945 után küldték el.
A Szapáry utcát 1911 előtt megörökítő képeslapot biztos, hogy Szolnokon postázták, így különösen érdekes, milyen épülő szállodáról lehet szó, aminek még csak a kertjében lehet táncolni.
Nem hinném, hogy a Tiszaligeti strandfürdő van elátkozva. Inkább mi, szolnokiak a választott vezetőinkkel. Bezár, nyitva marad? Lassan nyolcadik éve nem tudhatjuk, mi és miért történik.
A World Press Photot azért kell minden évben megnézni, hogy ne felejtsük, még a világ naposabb oldalán élünk. Meg azért is, mert a tavalyi szörnyűségeket az ideiek könnyen felülírják.
Az árnyékokkal díszített, vakolatlan tömb Szolnok kellős közepétől méternyire áll. 130 éve. Ez volt a 20 évvel korábban megyeszékhellyé tett város első bálterme. Amíg nem volt színházépületünk, itt léptek fel a vándortársulatok. Majd némafilmeket vetítettek benne, a harmincas évek elején pedig ezen a helyen nyílt meg a Szolnoki Mozgó. Sokan Vörös Csillag, vagy Nemzeti moziként emlékeznek az épületre. Ma fa nő a tetején. Húsz éve várjuk, hogy más képet mutasson a Sütő utca felé.
Alaptényállás az öregezés, mint bűncselekmény. De inkább szól az apa és két fia viszonyáról. Tasnádi István filmje visszaadja a hitem a magyar filmekben. Ajánlás nélkül is siker lesz.
