Mivel az elmúlt három évtizedben nem láttam a Csak beljebb, Jancsikám! című előadást, így nem tudom eldönteni, hogy a Szín-Mű-Hely új bemutatója remake, felújítás vagy új rendezés.
Danka István, mint a megyei tervezővállalat fotósa, 1981 tavaszán felmászott az akkor még működő Ságvári Endre Művelődési Ház tetejére, hogy megörökítse a Nerfeld-palota bontását.
Egy tervből kifelejtett étterem kapcsán megpróbáltam számba venni, hogy a nyolcvanas évek elején hol ebédelhettek a Szolnokon dolgozók. Több ezer ember napi menüjéről volt szó.
Szolnok két turisztikai attrakcióját, a RepTár-t és a Várkapu látogatóközpontot összekötő, több pályázatban és nagyívű tervben is megénekelt Tisza-parti sétány egyik látványossága, az évtizedek óta pusztuló, a 19. századból való vasúti épület. Jól mutatja Szolnok gazdagságát, a város évtizedes elkötelezettségét a múlt és jövő iránti, más tulajdonának tiszteletben tartását, a helyiek érdeke elé helyezését. Emléktáblával kellene már jelölni a város e jellegzetes pontját. Íme, Szolnok?
Amikor ezt a képeslapot Szolnokon postázták, a megörökített park már nem így nézett ki. Sőt, a neve is más volt már. Ráadásul annak hídnak sem volt már nyoma, ahonnan ez a kép készült.
A Csepel D-705-ös platójának szélén Bíber Pál, a Verseghy Gimnázium testnevelője egyensúlyozott, de nem 1963-ban, hanem minimum egy évvel korábban. Még néhány kép arról a felvonulásról.
Ha megáll, hogy a 17 milliárdos NKA-pályázat döntnökei valóban „különösen jelentős vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelést” követtek el, mit tettek a pénzhez jutók? Például Szolnokon?
A múlt század első évtizedében Szolnok már kerékpáros város. Legalábbis erre utal, hogy egy újabb 1905 és 1911 között készült szolnoki fotón bukkan fel biciklis. A Baross út felé tekert.
Az egykori Kossuth téri artézikút puttós szobra immár harmadik oldaláról is ismert. A „felnik” valójában „kerámia kompozíció”, és úgy tűnik, Zsoldos László készítette a Hegesztőt.
