Most először indultam el úgy moziba, hogy a szokásos telefon, bankkártya, szemüveg keresgélés mellett a „hol a szájmaszkom” és az „eltettem-e az oltási igazolványomat” kérdések is elhangoztak. Nincs kétségem afelől, hogy még nagyon sokáig – remélem, nem mindörökre – velem maradnak ezek a kérdések, és nemcsak moziba indulás előtt. Azaz egyértelmű, hogy soha többé nem lesz már olyan a világ, mint a koronavírus megjelenése előtt.

Felsős korom óta rendszeres mozilátogató vagyok. Az utóbbi tíz évről pedig nyugodtan elmondhatom, hogy az átlagot messze meghaladó mértékben ültem be mozik nézőterére.

Leginkább azért, mert még mindi nem létezik az a technika, ami képes lenne versenyre kelni egy lakás méretű mozivászon és egy hatalmas terem nyújtotta élménnyel. Amit nekem igenis kiegészít, hogy ki kell miatta mozdulni otthonról, ezért valamilyen módon rá kell készülni. Nem is beszélve a közönségről, hiszen a többi néző reakciója olyan plusz, amit a kanapén soha sem kaphatok meg. Ám az elmúlt négy évtizedben olyasmire még nem volt példa, hogy május 1-jén vegyem meg az első mozijegyemet. De hát így változtatta meg a koronavírus a világot.

Első alkalommal használtuk a Tisza mozi új applikációját. Azaz, hogy hol ülünk, már otthon kiválasztottuk, majd ki is fizettük a jegyet. Ez már csak azért is tűnik praktikus megoldásnak, mert így aztán tényleg az utolsó pillanatban érkezhetünk. Arról nem is beszélve, hogy a lezárások alatt a Tisza mozi pénztára és pultja is átalakult, így egyszerűbb előre váltott jeggyel érkezni. Ami mellé már csak az oltási igazolványt kellett felmutatni, és kezdődhetett is a film. Maszk nélkül. Merthogy a nézőtéren levehető.

Hülyén hangzik, de tény, hogy az idei első mozi élményem egy spanyol romantikus vígjáték lett. Az Amíg a lagzi el nem választ egy klasszikus szerelmi háromszögről szól, azzal megfejelve, hogy az egyik lány az esküvő szervező, a másik az esküvőre vállalkozó, a fiú meg, aki mindkettőjükkel kavar, és persze, nem azt akarja elvenni, akivel a pap elé járul. Nem túl bonyolult, 110 percet viszont biztos, hogy nem ér. A spanyol és a magyar forgatókönyvírók között némi párhuzamot véltem felfedezni, amikor úgy a film harmadától elfogytak a jó poénok, nem mozdult a sztori és senki se tudta, miről akar még ez a film szólni. A Tenerife-i panoráma persze pazar volt, a német Nena 99 Luftballons című dalának elővétele pedig maga tömény retro.

Normál körülmények között nem ültem volna be erre a spanyol filmre, azzal együtt, hogy a vírus előtti időkben egyre több ibériai alkotást láttam. De hát nem normális körülmények között nyílt meg számomra az idei mozi szezon. Belefért. Ennél rosszabb filmet ne lássak idén!