Irány Tarján!

A salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum Nógrádi emberek az évszázadok sodrában című – pár éve elkészült – állandó kiállítása többek között azt is bizonyítja, hogy az elmúlt másfél évtizedben is lehetett 21. századi helytörténeti tárlatokat összerakni, és egyáltalán nem alapvetés, hogy mindent elkaszáltak, a fűnek is tilos volt nőnie. Persze ehhez be kell látni, hogy semmi sincs ingyen. Gondolkodni kell. Kreatívnak lenni. Elfogadni, hogy egy megyei múzeum nem az ott dolgozók nünükéinek a prezentálásáról, a kutatói szobák mélyén végzett titkos, vagy legfeljebb egymásnak írt dolgozatokról szól. Nem, a helyben élők „kiszolgálásáról”. Mert így nem évtizedek óta porosodó, lényegében már senkit nem érdeklő szobabelsők jelenítik meg a megyeszékhely múltját, nem a mellékes, csak egyes munkavállalók számára kedves témák köszönnek vissza unalmas tárlókban, hanem a város, ahol a helyiek, a múzeum fenntartói élnek.

Persze lehet, hogy a salgótarjáni megyei múzeum munkatársai csókosak voltak. Netán összekenték a szájukat, hogy pénzt szerezzenek valami köz jóhoz. És egy lapon se említhetők más, helyben világ- vagy legalább országos hírű múzeumok helytörténeti produkcióival, amiket időközben bukott politikusokkal lehet reklámozni a feledés homályának beköszönte előtt. Lehet, bár nekem úgy tűnik, Salgótarjánban olyasmi született, ami Szolnokon is követendő példa lehetne.

A nógrádi kiállítás nem tízezer, meg ezerévek történetét tárja elénk, hanem a jól dokumentálható, kutatható, vizuálisan megmutatható elmúlt másfél évszázadot. A salgótarjániak nem ócska üvegtárlókban, írógéppel írt magyarázócetlik mellett, vicces bársonyra helyezett tárgyakat mutogatnak, hanem történetet mesélnek korabeli fotókkal, plakátokkal, eszközökkel, térképekkel és ezekből varázsolt installációkkal. Nem a köldökükben turkálva raktárnak használják a kiállítóteret, hanem magukról mesélnek hatalmas szeretettel, vizualitásra, apró poénokra törekedve. És még véletlenül sem akarnak a nagy magyar történelem fordulópontjain csüngeni, mert mint minden településnek, nekik vannak sajátjaik. Ott nem október 23-a a fontos, hanem a decemberi sortűz. Nem Trianon fáj, hanem a visszaszerzett pár hektár a lényeg, ami mellett a hétköznapok valóságát jelenítik meg, a korabeli csempészést

Sírjunk!
Végig járva ezt az egyetlen hatalmas térbe helyezett, információkkal díszített falakkal felszeletelt, képekkel és tárgyakkal nem telerakott, befogadható tárlatot, nem lehet szabadulni a szolnoki párhuzamoktól, amelyek nálunk a végtelenben sem találkoznak soha. A 19. századtól épülő gyárakhoz tartozó kolóniákhoz nagyon hasonlókról nálunk nem lehetne mesélni? A lassan kétszázéves vasútban és járműjavítóban nincs annyi, mint a tarjáni bányákban és vasműben? Itt nem voltak olvasókörök, sportegyletek, államosítás? Arról nem is beszélve, hogy nagyjából ugyanúgy épültünk át szocialista megyeszékhellyé, csakhogy Salgótarjánban, a helyi múzeum erről a falai között tervekkel, makettekkel, fotókkal, megnevezett tervezőkkel beszél. És ott az sem ördögtől való, hogy megjelenjen a rendszerváltás utáni pusztulás, a gyárak bezárása. Szerintem senki itt sem zárnának börtönbe múzeumi szakembereket, ha például a cukorgyár, a papírgyár vagy éppen a vegyiművek leépülését egy kiállításon megemlítenék.

Nem akartam volna senkit megbántani, de vállalom, hogy mégis sikerült. Mert egyszerűen szégyellem magam szolnokiként, hogy lassan ott tartunk, inkább legyünk a salgótarjáni múzeum filiáléja, mert akkor hátha nálunk is történik valami olyan, ami rólunk, a közelmúltunkról, a város kézzelfogható történelméről szól. És nem ijesztgetnék, de hamarosan a Dornyay Béla Múzeum időszaki kiállításáról is hasonló hangnemben leszek kénytelen megemlékezni.



