A Magyar Néprajzi Múzeum ismét zseniális ötletből állított össze időszaki kiállítást. A Katonadolog – A sorkatonaság emlékezete című tárlat kurátorai a közel másfél évszázadon át létező magyar sorkatonaság utolsó szemtanúit kérték személyes múltidézésre. A történeteket pedig kapcsolódó tárgyak illusztrálják, sok esetben olyanok, amelyeket az emlékezők őriztek meg a sorkatonaságuk idejéből. Mint például az ebédhez desszertnek kapott, de el nem fogyasztott, szekrénybe bedobott, ottfelejtett és megaszalódott citrom.

A kiállított tárgyakon azonban nemcsak az látszik, hogy olyan néprajzosok gyűjtötték és helyezték el azokat, akik a közelmúltat is képesek történelmi szemlélettel kezelni, hanem egyben olyan múzeumi szakemberek is, akik pontosan értik: egy statikus, hónapokon át változatlan anyag miként lehet korosztályokon átívelően szórakoztató. Mert szagoltak már cipőpasztát? Ugrottak ki szívatásból második emeleti ablakból, tíz centire a lábuk alatt lévő matracra? Próbáltak stokira ruhát hajtogatni? Hogy a régi telefonon visszahallgatható katona történetéről, vagy éppen a 3+2 zenekar „himnusszá” vált slágeréről ne is beszéljünk. Az ötlet, a megvalósítás csillagos ötös.

Pedig ez csak a felszín. Azt hiszem, a kurátorok pontosan érezték és értették, hogy a sorkatonaság témával ingoványos, veszélyes terepre lépnek. Mert Magyarországon még mindig nem lehet pátosz és viccesnek tűnő emlékek nélkül a sorkatonaságról beszélni. Pontosan tudom, hogy e cikk Facebook-ra kirakott nyitóképe és leadja milyen reakciókat fog kiváltani: „ráférne a mai fiatalokra is”, „ott váltunk igazán emberré”, „nem is férfi, aki nem volt katona”, stb. Miközben arról nyíltan még mindig nem beszélünk, hogy a második világháború után sorkatonáskodók lényegében egy-két-három év szabadságvesztést kaptak csak azért, mert fiúnak születtek. A többség inni, dohányozni, sumákolni, lógni tanult meg a laktanyákban, miközben erősen korlátozódott a családjával és a másik nemmel a kapcsolata. Miközben pontosan tudták, egy olyan operetthadseregben szolgálnak, aminek jelentős része, baj esetén a laktanya kapujának elhagyása előtt összeomlana. Azt hiszem, nem véletlen, hogy a kurátorok egy rácsszerkezetre applikálták a kiállítás anyagát.

És miközben a felszínen mindenki csak a szépre emlékezik, a sorok, sorsok, történetek között kivillan ennek az egésznek, a sokak lelkét évtizedekre megnyomorító, magyar családtörténeteket tönkre tevő bornírtsága. Talán a legfájóbb az a rész, amikor néhány emlék mellett a kurátor rámutat, hogy a kopaszoként megalázott szívatottakból hogyan lesz pár hónappal később kopaszokat megalázó szívató. De épp ennyire megrendítő, amikor előbukik, hogy az volt a legfontosabb, „ne jegyezzék meg a nevemet, se felfele, se lefelé ne lógjak ki”, azaz a túlélés záloga mindenben a középszer volt. És hosszan lehetne sorolni a kellemes emlékek mögött minden pillanatban kibukkanó sötétséget: a túlzott alkoholfogyasztást, az egymástól és a seregtől lopást, a képzetlen, pedagógiai képzettség nélküli altisztek szórakozását. Látszólag a felszínt kapargatja ez a kiállítás, miközben a sorok között, a mélyben, ott a döbbenetes valóság.

A Katonadolog – A sorkatonaság emlékezete című kiállítás talán kinyitja azt a szelepet, amely akadályozza, hogy a megszépült emlékeken túl kezdjünk beszélni erről az egészről, és kezdődjön meg a társadalmi hatásainak és következményeinek az objektív feldolgozása. Mert lehet, hogy néhányan úgy érzik, a sorkatonaság tette őket igazi férfivá, azért érdemes lenne vizsgálni, hogy a felnőtt magyar férfiak alkoholizmusában, nőkhöz való viszonyában, az átörökített családi mintákban, a munkához és a megúszáshoz való kapcsolatukban milyen „érdemeket” szerzett a sorkatonaság. Hogy a sorállományúak öngyilkosságairól, a kettétört művészkarrierekről, az elpazarolt erőforrásokról meg ne feledkezzünk! És ez nem hazaszeretet meg honvédelem. Vagyis épp a fentiek feltárása révén lehetne az.

Ma még nem tudható, hogy ez a kiállítás csak egy szelep, vagy egy régóta elsunnyogott szembenézés első, netán azt felgyorsító állomása. Ha az előbbi, akkor csak az év legjobb kiállítása. Viszont, ha az utóbbi, akkor az évtized legfontosabb tárlata. Az elsőnek is örülök, a második variációnak viszont szurkolok.