A színház öröméről

- Először rendez a Szolnoki Szigligeti Színházban. Járt korábban itt, köti valami ide?

- Nem. Egyszer jártam itt körülbelül 15 éve a kolozsváriak vendégjátékán. Ezidáig ugyanúgy átutazó voltam az E60-ason, mint sokan, akik Budapest és Erdély között közlekednek.

- Akkor hogyan találtak egymásra a szolnoki társulattal?

- Csiszár Imre hívott fel az előző évad végén. Látta a nagyváradi Liliomfi rendezésemet 2011-ben, ami az akkor frissen felújított, 111 éves Szigligeti Színház nyitó előadása volt. Elmondta, hogy Szolnokon is épületátadásra készülnek, a névadó miatt a Liliomfival szeretnének nyitni, és rám gondolt, hogy rendezzem meg.

- Kolozsváron végzett színészként, de elsősorban rendez. Nemcsak Erdélyben, de Magyarországon is több helyen dolgozott már. Hogy jönnek ezek a megbízások?

- A színházigazgatók követik egymás előadásait, és ha valakinek a munkája megtetszik nekik, és van rá lehetőségük, meghívják magukhoz rendezni. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, majd a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti igazgatójaként én is így tettem: ha láttam olyasmit, ami kihívást jelentett a társulatnak, nem a megszokott, komfortos játékmódot ígérte, akkor meghívtam a rendezőt. A kecskeméti Thespis kordéja rendezésem volt az első Magyarországon, ez után következtek a szegedi és nyíregyházi rendezéseim.

- Ha nem a Liliomfira szól Csiszár Imre felkérése, akkor is vállalja?

- Fontos, hogy egy rendező olyan drámát állítson színpadra, ami foglalkoztatja, érdekli, amivel kapcsolatban meg akarja fogalmazni a gondolatait, világlátását. Az utóbbi időben főként Ibsent rendeztem, mert szeretem a letisztult gondolkodását. Viszont nagyon szeretem a vígjátékot is, mert bár egy kötöttebb forma, mégis hatalmas szabadságot ad színésznek és rendezőnek egyaránt. A Liliomfi kiváló lehetőség a játékra, hiszen a színházcsinálásról, annak gyötrelmeiről, a színészekkel és a színjátszással kapcsolatos társadalmi előítéletekről beszél, nem csak humorral, hanem kellő mennyiségű öniróniával is.

- Hogyan választotta ki a szolnoki szereplőket?

- Ideális esetben, ha van rá idő, akkor általában úgy zajlik egy ilyen felkérés, hogy a rendező előbb darabot választ. Aztán megnézi a társulatot, hogy eldönthesse, kinek milyen szerepre oszt ki. Szolnokon ez most máshogy történt, hiszen a nyitó előadás miatt adott volt a darab, én pedig az évad végén már nem tudtam a társulattal találkozni. Így elmondtam Csiszár Imrének, milyen karakterekben és milyen képességű művészekben gondolkodom, ő pedig ajánlott ehhez színészeket, akiket aztán videóanyagokon tudtam megnézni. A munka végéhez érve azt mondhatom, nagy segítséget kaptam Imrétől, hisz egy remek csapattal dolgozhattam együtt.

- A címszereplő Csákvári Krisztián és az Erzsit alakító Cseke Lilla Csenge is frissen szerződtek Szolnokra, de a Gyuri pincért alakító Polgár Kristóf sem régen érkezett. Fontos volt, hogy a pályájuk elején járó színészek játszanak az előadásában?

- Igen, ezekre a szerepekre fiatalemberek kellettek. A Liliomfi egy összetett, nehéz szerep. A frissen végzett Csákvári Krisztiánnak ez valódi mélyvíz volt. A szerep összetettsége azonban segítette abban, hogy erősítse amunkájában mindazt, amit az egyetemi évei alatt megtanult, és egyben elsajátítson egy olyan játéknyelvet, ami az eddigiekhez képest újat hozott számára. Erzsi karaktere bár egy síkon fut, olyannyira elrajzolt, hogy Csengének igazi kihívás megtartani ebben egyfajta lélektani egyensúlyt. Egy-egy ilyen produkció kiváló lehetőség a pályakezdő színészeknek, hogy megmutassák magukat a társulatnak is, és ezzel igazi taggá váljanak.

- A szerepeket Csiszár Imrével osztotta közösen, de stábot hozott magával?

- Szabó Réka dramaturggal már hosszú ideje dolgozom, Cári Tibor zeneszerzővel sem ez az első közös munkánk. A díszlettervező Fodor Violával még Kecskeméten kezdődött a kapcsolatunk, Pap Janó jelmeztervezővel pedig Szegeden. Bátran mertem őket ajánlani a szolnoki színháznak. A koreográfust, Gergye Krisztiánt Csiszár Imre javasolta, és nagyon jól dolgoztunk együtt.

- Harmadjára rendezi a Liliomfit. Át tudja ugrani a saját árnyékát?

- Pontosabban csak másodjára, mert a 2002-es temesvári előadás egy Spiró György átirat volt, tehát nem az eredeti Szigligeti mű. Érdekessége, hogy abban végzősként éppen Barabás Botond volt Liliomfi. Ugyanakkor a szolnoki előadás nem a tíz évvel ezelőtti nagyváradi remake-je lesz. Ez a Liliomfi a színház öröméről beszél.

- Mitől lesz Keresztes Attilás?

- Ennek az előadásnak is lesz egy kicsit rám jellemző, groteszkbe hajló világa. Tudok ironikus, önironikus lenni azáltal, ahogy ezeket a karaktereket látom és láttatom.

- A Liliomfit Szigligeti 1849-ben írta, most 2022 van. Aktuális még ez a darab?

- A színház nem lehet múzeum. Szigligeti saját élete és tapasztalatai alapján sok olyan dolgot vet fel a darabban, amit ma Csákvári Krisztiánnak, mint Liliomfinak is fel kell vetnie. A Liliomfi megjelenése óta a művészetekkel, a színházzal való foglalkozás, és a társadalom színházhoz való viszonya ugyan változott, de nem sokat. Például, amikor válság vagy krízis van, akkor annak az egyik első áldozata a kultúra. Ez az utolsó, amit meg akarnak menteni. Holott kultúra nélkül nincs identitás, nem tudjuk, kik vagyunk. A művészetek nélkül nem sokat tudnánk az egyiptomiakról vagy a görögökről, kultúra nélkül maximum számokról lenne tudomásunk. De a színészet és a társadalom viszonyáról is beszélhetnénk. Mert ma is sokan azt gondolják, hogy a színész az a pojáca, akinek ?a pénzemért? tetszenie kell. És közben attól félünk, nehogy mi magunk is színésznek álljunk.

- Mennyire nehezítette meg a próbafolyamatot, hogy csak a főpróbahét előtti napokban kezdhettek a nagyszínpadon próbálni?

- Amikor elvállaltam ezt a munkát, tisztában voltam vele, hogy milyen körülmények várnak. Szerencsére a társulat is ennek tudatában látott munkához, ezért semmiféle súrlódás nem volt köztünk. Természetesen alig vártuk, hogy végre nagyszínpadra állhassunk. Eredetileg négy hetes próbafolyamatot terveztünk, de közben édesanyám halála miatt egy hétre haza kellett utaznom. Így maradt három intenzív hetünk, ami persze nem azt jelenti, hogy a próbafolyamat fázisaiból bármit kihagytunk volna. Akkor sem szabad sietni, amikor kevesebb az idő. Erőltetett menettel, nagyobb ívekkel, de a terveim szerint haladtunk.

- A premier után visszajön előadásokat nézni? Utólag bele fog még nyúlni a darabba?

- Nem, én az a fajta rendező vagyok, aki a bemutató után elengedi az előadást, rábízza a színészekre és a nézőkre. A rendezés egyébként is egy olyan közös munkafolyamat, amiben, ha minden pontosan ki van jelölve és fegyelmezetten lepróbálva, akkor a végeredménynek már a rendező nélkül is működnie kell. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy a premierig még hiányzik egy nagyon fontos szereplő: a néző. A bemutatón majd kiderül, hogy mi működik, mi nem, picit talán majd még igazítok is az előadáson, de aztán szinte minden este más lesz a nézők miatt. Maga az előadásforma is olyan, hogy megköveteli a folyamatos alkalmazkodást, a nézőhöz igazodást. Eddigi tapasztalataim alapján majd valamikor a tizedik előadás után áll össze a darab igazán.

- Tudja már, mi lesz a következő munkája?

- Ebben az évadban nincs több új projektem. A premier után hazamegyek a családomhoz és a társulathoz Marosvásárhelyre. Várjuk, hogy kiírják a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatói pályázatát, és hogy az ahhoz tartozó Tompa Miklós Társulattal folytathassuk azt a munkát, amit évekkel ezelőtt elkezdtünk.

- Szolnokból azért látott valamit a színházon kívül?

- Nem sokat. A napi két próba nagyon sűrű volt. Arra sem volt időm, hogy kimenjek a Tisza-partra. Innen még nem is láttam a Tiszát.