Itt máshogy süt a Nap

- Nem tudom elfelejteni, ahogy az egyik Újévi Tánckoncerten kuporogsz a nézőtéri sorok között, és miközben a tanítványaid táncolnak, te minden mozdulatoddal távolról segíted őket.

- Nagyon fontosak voltak azok a fellépési lehetőségek, ahogy a Szolnoki Táncművészeti Fesztivál is, mert ezek azok az alkalmak, ahol láthatják a gyerekek, mi a cél, hová lehet eljutni. Hatalmas motiváció.

- Téged mi motivált, hogy a balett lett az életed?

- Óvodás voltam, amikor kiválasztottak szertornára, úgyhogy ötéves koromtól napi három órát edzettem és versenyszerűen sportoltam. De nem zárult jó élménnyel. A hetvenes-nyolcvanas években még máshol voltak a határok. Apukámtól azt tanultam, hogy amit elkezdünk, azt be is fejezzük, de akkor ő is azt mondta, hogy na, ezt már nem. Így kezdtem ritmikus gimnasztikázni, ahol az edzések alapját képezi a balett. Balettmesternőm Som Gizella volt, akinek rengeteget köszönhetek. Számos intelme és jó tanácsa kísér a mai napig balettmesteri munkámban, amiben úgy érzem ki tudtam és ki tudok teljesedni.

- Nem lettél profi táncos. Ez okozott valamiféle törést benned?

- Dehogy! Viszont tanítani mindig szerettem volna, úgyhogy elhatároztam, hogy elvégzem az akkor még Magyar Táncművészeti Főiskola tánctanár master képzését, klasszikus balett szakirányon. Így lettem balettmester. Emellett elvégeztem a Testnevelési Egyetemen a sportmenedzser szakot, ahol más szakokra áthallgatva rengeteg olyan dolgot tanultam anatómiából, amit később kiválóan tudtam alkalmazni a tanításban.

- Azt olvastam, hogy tizennyolc évig voltál a ritmikus sportgimnasztika válogatott balettmestere.

- Gyerőné Fritsch Zsuzsanna, egykori ritmikus gimnasztikaedzőm hívott meg a válogatottba balettmesternek, és aztán majdnem két évtizedig az volt a főállásom, miközben különböző egyesületeknél is tartottam balettórákat. Mindemelett Zuglóban hosszú éveken keresztül volt balett-tanfolyamom rengeteg gyerekkel, amit akkor adtam át egy kollégámnak, amikor Álmos fiammal terhes lettem.

- Hogyan került Szolnok a képbe?

- Bár az egyik nagymamám és az anyukám tiszaburai, azt hiszem, nem nagyon voltam Szolnokon, mielőtt Gáborral (Pogány Gábor Benő, Munkácsy-díjas szobrászművész - a szerk.) megismerkedtem. Zuglói vagyok, ott nőttem fel, egy közös ismerősünk révén valamikor 2005-ben jártam először Szolnokon. Az ideköltözésem után is teljesen idegen voltam itt, ami mostanra az otthonommá vált. Szolnokon Álmos fiam születése után kezdtem tanítani az Aba-Novák Kulturális Központban, ami mindig is méltón képviselte a balett hagyományokat. A covid előtt százhatvan, de ma is legalább százhúsz tanítványunk van Szolnokon, akiket két kolleganőmmel tanítunk.

- Várj! Akkor vegyük sorba, hány helyen tanítasz! Sokszor beszélgetünk a vasútállomáson, és a pesti és a szolnoki munkáid mellett külföldön tartott órák is szóba szoktak kerülni.

- A Magyar Táncművészeti Egyetem jelenlegi rektorhelyettese 2008-ban hívott az egyetemre tanítani, de először csak képességfejlesztés órákat tartottam, amiről könyvet is írtam. Ez nagyjából arról szól, hogy a testet miként lehet képessé tenni a táncra és speciálisan a balettra. Milyen előkészítő és fejlesztő gimnasztika segíthet abban, hogy ne legyen annyi sérülés, illetve hogy fokozódjon a teljesítmény. Ezt a tárgyat és klasszikus balett módszertant kezdtem tanítani tíz évvel ezelőtt Zágrábban is, ahol akkor indult a táncpedagógus képzés, és a budapesti egyetemmel kötött együttműködés keretében engem - később kollégáimat is - delegáltak módszertant oktatni. Három generációt tanítottam Zágrábban, és a cél az volt, hogy később közülük kerüljön ki a saját módszertan tanáruk. Ez mostanra sikerült. Közben meghívtak Ljubljanába, idén pedig már Olaszországban, Rómától délre is tartok órákat. Itthon, az egyetemen pedig már a harmadik évfolyamnak vagyok a vezetője, most éppen kilenc fiú és nyolc lány van az osztályomban. És persze hetente kétszer délutánonként a szolnoki balett-tanfolyam is megy, amit egyszerűen nem lehet abbahagyni. Felelős vagyok azokért a gyerekekért, akik nálam táncolnak. Ötéves kortól vállalok gyerekeket, és általában érettségiig járnak hozzám, bár van olyan tanítványom, aki már Nyíregyházán egyetemista, de a heti két órára még mindig hazajön.

- Miben vagy más, mint a tanáraid, mestereid, edzőid?

- Úgy gondolom, hogy következetes és kiszámítható vagyok, és nem viszem be az órára a magánéletemet. Se a gyereket, se a szülőt nem terhelem a saját problémáimmal. Mindezzel pedig tudok adni egy kiszámítható keretet, ami kell a közös munkához. Cserében viszont fegyelem van az órákon, néha a szülők is csodálkoznak, hogy mikre tudom rávenni a gyerekeiket. A covid alatt sem tartottunk szünetet, igaz, akkor a nappalink volt berendezve ahhoz, hogy Zoom-on megtarthassam az óráimat. Volt olyan, nemcsak a tanfolyamon, de az egyetemen is, amit kétszer is megtartottam, mert az nem lehet, hogy ne lássam minden gyerek, minden mozdulatát.

- És mindehhez kell a doktori cím, amin tudom, hogy egy ideje szintén keményen dolgozol?

- Dr. Beke László művészettörténész, aki később a konzulensem lett, a Képzőművészeti Egyetem tanáraként rábukkant az egyik szakdolgozatomra, amit a szakrális geometria, a természetben és az emberi testben rejlő spirálok kapcsolatáról írtam. Elolvasta, aztán megkeresett és meggyőzött, hogy menjek el a doktori iskolájába, aminek a programján a kedvemért még változtatott is. Nagy tragédia számomra, hogy tavaly meghalt.

- Ennyire különleges, amit itthon és külföldön is tanítasz?

- Nem az a különleges, amit tanítok, hisz a preventív szemlélettel külföldön és itthon is már régóta foglalkoznak. Az eddigi sokrétű tanulmányaim és szakmai tapasztalataimat próbáltam összesűríteni, mindazt, ami segíti a fizikai és művészi teljesítmény fokozását. Az általam is képviselt, klasszikus balett technikát előkészítő és segítő képességfejlesztés unikálisan hatott Zágrábban és Ljubljanában is. Nagyon nyitottak voltak a hallgatók, akik egyébként az adott ország kiemelkedő táncművészei, így saját tapasztalataikból, sérüléseikből is sok mindent vissza tudtak vezetni. Én is sok esetben a saját káromon tapasztaltam meg bizonyos dolgokat, és mivel a Testnevelési Egyetemen is tanultam anatómiát, el tudtam kezdeni gondolkodni, felhasználni kiemelkedő szakemberek munkáját és kidolgozni egy sajátos megközelítést. Úgy gondolom, ennek soha nincs vége, hisz ez egy tudományág, ami folyamatosan fejlődik. Az egyetem is felismerte a tantárgy jelentőségét, így szerencsére képességfejlesztés módszertant is taníthatok a leendő tánctanároknak.

- El nem tudom képzelni, hogy mindez hogyan fér bele az idődbe.

- Gábor azt szokta mondani, hogy nekem mindenre van egy emberem. Illetve nemcsak minden sikeres férfi mögött áll egy nő, hanem esetünkben ez fordítva is igaz. Mindaz, amit csinálok, Gábor nélkül nem működne. Bevallom, hogy nem tudok főzni, a bevásárlást se szabad rám bízni, és bár vezetek, Gábor nagyon sokszor hoz-visz. Amikor esténként Szolnokon ballett van, akkor az állomáson vár kávéval, szendviccsel, üdítővel, és visz egyenesen a próbaterembe. Mostanában nem könnyű az életünk, mert Álmos fiunk a kisképzőbe jár, így a hét egy részében vele lakom Pesten. Gáborral egyébként rengeteget beszélgetünk, szellemileg is kapcsolódunk egymáshoz, szellemi partnerek vagyunk. Mind a ketten művészettel foglalkozunk, és azt szokta mondani, hogy tulajdonképpen mind a ketten a teret alakítjuk, ő a szobraival, én pedig élő testekkel. Ha van egy koreográfiára ötletem, azt mindig megmutatom neki, és ő is, hogy éppen mind dolgozik, hol tart. És, ha van egy kis időm, neki pedig éppen megnyitója vagy avatása van valahol, természetesen megyek vele.

- Mit szóltál a kitüntetésedhez?

- Meglepődtem. Az egyetem terjesztett fel, de annyira nem számítottam rá, hogy majdnem kitöröltem a telefonomból az üzenetet, amit először küldtek a minisztériumból. Éppen rengeteg dolgom volt, és az egyik tanítványomat kértem meg, hogy nézze már meg, mi az, és ő mondta, hogy ki fognak tüntetni. Ez egy elismerés és bizalom az egyetem részéről. Teszem a dolgom, ez eddig sem volt kérdés, és ezután is fogom, de nagyon meglepett és tiszta szívből örülök a kitüntetésnek.

- És szolnoki lettél már?

- Szolnokon lenni nekem olyan, mint a nyaralás. A Művésztelep számomra is egy szellemi közeg, ahol nagyon jókat lehet beszélgetni. Szeretek itt lenni, mert itt nyugalom van, nincs stressz, itt máshogy süt a Nap. Mások az emberek, a szülők, Gáborral együtt sétálni a városban pedig maga a felüdülés.