Még minden újdonság

- Utolsóéves egyetemistaként egy olyan színházhoz szegődött 2021 tavaszán, amiről nem sokkal korábban Pintér Béla enyhén szólva se mondott szépeket. Nem tűnt ez pályakezdőként veszélyesnek?

- Inkább furcsa volt, mert nem tudtam, mire számíthatok. Életemben nem jártam Szolnokon, a színházról csak a sajtón keresztül torzított információk jutottak el hozzám. Ettől függetlenül nem volt bennem előítélet vagy félelem. Inkább abban bíztam, tiszta lappal indulhatunk. Az volt a legvonzóbb, hogy Szolnokon véget ért valami és egy új kezdődik, aminek a részesévé lehetett válni. A pesti művészszínházakban vagy a jelentősebb vidéki társulatoknál régóta létező rendbe, társulatba, igazgatóhoz érkezhettünk volna, a meglévő viszonyok közé kellett volna beilleszkedni.

- Ha nem Székely Kriszta hívja, aki az egyik osztályfőnöke is volt a színművészetin, akkor is jön?

- Természetesen Kriszta nagyban megkönnyítette a döntést. Azzal hívott fel, hogy felkérték Szolnokon a Sirály rendezésére, amiben nekem kellene Trepljovot játszani. Hát mit lehet erre mondani? Csak azt, hogy jó ötlet. Úgy jöttünk Szolnokra, hogy nem tudtuk pontosan, mi vár ránk, és szerintem a színház se tudta, mire számíthat tőlünk. Olyan volt az egész, mint egy első randi. A Sirályban az is benne volt, hogy nézzük meg, lehet-e dolgunk hosszabb távon egymással. És tessék, most a Lila ákác miatt beszélgetünk.

- Régen természetes volt, hogy főiskola után mindenki vidékre szerződött. Mostanában meg inkább féltik a friss diplomásokat, merthogy vidéki színészként nem tudnak majd filmezni, szinkronizálni, ezerfelé szakadni. Nem óvták a vidéki léttől?

- Nem. Sőt, tanáraim közül többen is bátorítottak minket, mivel vidéki színházakban jellemzőbb, hogy mernek nagyobb szerepeket fiatalokra bízni, és a repertoár is gyakran sokszínűbb, mint egy budapesti művészszínházban. Pályakezdőként ez mind hívogató, de jogos sokak félelme, hogy ha vidékre mennek, kimaradnak valamiből. Nekem szerencsém volt, mert már az egyetem mellett és tavaly is forgattam, és most sem csak Szolnokon játszok, hiszen Szombathelyen megy A Pál utcai fiúk, amiben hol Nemecsek, hol meg Csele vagyok, illetve a Pesten, a 6szín Teátrumban az Egyedül nem megy című előadás. Amikor végleges lett, hogy a Sirály után is Szolnokon maradok, fontos volt, hogy ez ne azt jelentse, ide láncolom magam, hiszen, ha lehetőség adódik, szeretnék forgatni, illetve a színészet mellett a rendezés és az írás is érdekel. Szerencsére Barabás Botond is úgy áll hozzánk, hogy az itteni előadásokon és próbaidőszakokon kívül menjünk, repüljünk, próbáljuk ki magunkat máshol is, és majd a megszerzett impulzusokkal térjünk vissza.

- Valamiért kevés szó esett a még főiskolásként forgatott Nagy fehér főnök című sorozatról, ami pedig elég komoly társadalmi problémákat feszegetett. Nekem úgy tűnik, az évfolyama szerencsés volt, hogy viszonylag sokat forgathattak.

- A Nagy fehér főnököt nagyon szerettem, nem is értjük, miért esett róla olyan kevés szó. Rujder Viviennel és Lengyel Tamással azóta is tartjuk a kapcsolatot, várjuk, hogy lesz-e folytatása a sorozatnak. Tasnádi István vezető íróval is megmaradt a kapcsolatom, nagyon sokat segít az írásban. Amúgy a mi évfolyamunk nem csak azért volt szerencsés, mert az utóbbi években egyre több film és sorozat készül, hanem azért is, mert mi voltunk az utolsók, akik az egyetem első három évét még a régi módon csinálhattuk végig.

- Egyértelmű volt, hogy színész lesz?

- Egész kicsi koromtól világos volt, hogy ilyesmi érdekel, és van is hozzá affinitásom, de a színészet maga akkor fogalmazódott meg bennem először, amikor alsó tagozatos voltam, és anyukám elvitt az Operettbe a Mennyasszonytáncra, amit Béres Attila rendezett és Bodor Johanna volt a koreográfusa, aki később tanított is az egyetemen. Arról az előadásról úgy jöttem ki, hogy ezt szeretném csinálni. Anyukám be is íratott félénk, halk szavú, zárkózott kisfiúként Földessy Margit tanodájába, ahová a gimi két évét kivéve szorgalmasan jártam. Közben meg pilótától a kommandósig sok minden akartam lenni, de aztán mindenből kiábrándultam, és a színház maradt. Meg a krav maga önvédelmi sport, amit ma is csinálok, illetve csinálnék, ha lenne időm edzésekre járni.

- Az sem tántorította el, hogy csak harmadikra vették fel?

- Az egyetem előtti két évben rengeteg dolgot kipróbálhattam. Azt hiszem, akkor kezdett kinyílni az a zárkózott kamasz, aki addig voltam. Sok minden megkérdőjeleződött és tisztázódott is bennem, például a színházzal kapcsolatban is. Akkor játszottam először amatőrként rendes színházban, pont a Vörös Róbert (jelenleg a Szigligeti dramaturgja - a szerk.) rendezte Fej nélküli holttestben, és egyre több színésszel és szakmabelivel sikerült kapcsolatba kerülnöm, így beleláthattam a színházi világba. Voltak kétségeim, de a végén mégis az maradt, hogy ezt akarom csinálni.

- A Sirály után tavaly főszereplő volt a Liliomfiban, játszott az Egy lócsiszár virágvasárnapjában és benne volt a Fösvényben is. Melyik állt önhöz a legközelebb?

- Van bennem egyfajta ellentmondás. Nekem jobban esik, könnyebben megy egy olyan komolyabb szerep, mint amilyen Trepljov volt a Sirályban, és nehezebben az olyan kívülről könnyednek tűnő feladat, mint amilyen a Liliomfi. Valamiért a mélyebb, gondolkodtatóbb, komolyabb szerepek közelebb állnak hozzám. Ugyanakkor azért érdemes dolgozni, ami nem annyira megy, ami nehezebb. A Liliomfi előadás, pontosabban a Keresztes Attila teremtette világ távol állt tőlem, hosszú volt az út, mire megtaláltam benne a helyem. De ez éppen azért volt jó, mert jelenleg nem is az a fontos, hogy feltétlen élvezzem, amit csinálok, sokkal jobban izgat, hogy olyasmit csináljak, ami kihívás, ami új feladatok elé állít, amiből tanulni lehet. Ebből a szempontból a Lila ákác is ilyen. Tulajdonképpen annyira a pálya elején vagyok, hogy még minden újdonság.

- A Lila ákácban mi a kihívás?

- Talán viccesen hangzik, de még mindig nem szeretem, amikor egy hatalmas nézőteret kell bebeszélni, hogy az utolsó sorban is halljanak. Jobban kedvelem a filmet vagy a kis, kamara előadásokat. A Sirály azért volt nagyon jó, mert abban hangosítottak bennünket. Őszintén megmondom, hogy Szép Ernő is távol áll tőlem, meg az a kor, amiben a Lila ákác játszódik. Kihívás a régies nyelvezet, miközben ez egy zenés darab is, amit alapvetően szeretek, de most is több olyan táncot kellett rövid időn belül megtanulnom, amivel még soha nem találkoztam. Látszólag egy könnyed darab, ami azért egy ponton elkezd komolyabbá válni. Ugyanakkor nagyon érdekes, mert a szerep, amit játszok, kicsit olyan, mint én vagyok vagy voltam. Sokáig én is hajlamos voltam szélsőségek közt mozogni. Csacsinszky is tudja, hogy nem kellene újra az Orfeumban ülnie, mégis ott köt ki, miközben ideálokat kerget, és nagy, nemes dolgokra szeretné feltenni az életét. Nagyon jó Pannival (Bíró Panna Dominika - a szerk.) játszani, akivel már az egyetem alatt is sokat dolgoztunk. Két olyan szerepet kaptunk, amit ismerünk, értjük, és még jól is esik a két csipkelődő figura.

- Azt érzékeli, hogy sokan a szívükbe zárták Szolnok új, fiatal, férfi színészét?

- Erre nincsenek egyszerű válaszok, mert persze jól esnek a pozitív visszajelzések, de óvatos vagyok. Kell a dicséret is, meg tudom, nem lehet mindig, mindenkinek tetszeni, de mégis inkább a kritika izgat. Nekem fontos az egészséges kényelmetlenség, ami aztán előre visz. Nem szeretnék belekényelmesedni a sikerbe.

- És Szolnokot, a várost megszokta már?

- Ahogy telik az idő egyre otthonosabb. A gasztronómia a hobbim, szeretek főzni, úgyhogy gyorsan feltérképeztem a jó helyeket. Az pedig, hogy kilépek a színházból és itt ez a sok zöld meg a Tisza-part, kevés helyen van.

- Milyen feladatok várják még idén?

- Ha minden igaz, akkor benne leszek a Figaró házasságában, amit ugyanúgy Szabó Máté rendez, mint a Fösvényt. A két bemutató között viszont gőzerővel írnom kell, mert a Figaró bemutatója után a 6szín Teátrumban kezdjük próbálni azt a darabot, amit nemcsak írok, de rendezek is.

- Tudatosnak tűnik.

- Tudatos annyiban vagyok, hogy próbálok figyelni az életmódomra, és például jógázok is, mert nem szeretném a színházi feszültségeket alkohollal levezetni. Inkább azt mondanám, szerteágazóbban szeretném lefedni mindazt, amit a színház jelent. Mert a színházban a színész közöl, beszél a világról, de hogy mit és hogyan az a rendezőn és az írón múlik. Ezért is foglalkoztat a színészet mellett az írás és a rendezés. Azt szeretném, ha tíz év múlva ezek kombinációit csinálhatnám. Közben meg olyan feladatok találnának meg, amikben tudok hinni, őszintén bele tudok állni, és több is leszek általuk.

(Az előadások fotói a Szigligeti Színház honlapjáról származnak, A nagy fehér főnök jelenetképe pedig a sorozat oldaláról való.)