Nem a festéktől, hanem belülről

- Mikor érintette meg először a színház?

- Miskolcon, a Fazekas Utcai Általános Iskolába jártam, ahol művészeti oktatás is volt, és egyszer kihirdették, hogy gyerekszereplőket keresnek a Dzsungel könyvéhez. Valamikor 2004 táján kerültem be a Miskolci Nemzeti Színház produkciójába, amiben egy ideig a kis Túnát is játszhattam, úgyhogy nagyjából három évig ez is az életem része volt. Azt hiszem, ott éreztem meg először igazából a színház illatát, aztán mégsem mentem el több meghallgatásra. A gimnázium ugyanis, ahová felvettek, jelezte, az ilyesmi nem nagyon fog beleférni az időmbe.

- Gimisként mit gondolt, mi lesz Önből?

- Sok minden. Szerettem volna orvos lenni, de nem bírom a vért. A pszichológia viszont komolyan érdekelt, úgyhogy negyedikben a színművészeti mellett oda is jelentkeztem.

- Mi vezette vissza a színházhoz?

- A Miskolci Operafesztivál, aminek egy énekkar tagjaként részese lehettem, játszhattam a Parasztbecsületben és a Toscában is, és ez hozta elő a gyerekkori élményeket, ami egyértelművé tette, hogy megpróbálom a színművészetit, a budapesti SZFE-t.

- Mégis Kaposváron, az ottani színművészetin végzett.

- Amikor elsőre nem vettek fel, akkor értettem meg, hogy mennyi mindent nem tudok még a színházról, mert soha nem jártam drámacsoportba vagy színjátszókörbe. Heten vagyunk testvérek, én vagyok a hatodik, úgyhogy, amikor nem vettek fel, először körbe látogattam az éppen a világban szerteszét lévő testvéreimet, utána pedig beiratkoztam a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumba, ami nagyon hasznos volt. Kellett, hogy aztán felvegyenek. Nem bántam meg, hogy végül Kaposváron szereztem színészi diplomát.

- Cserhalmi György volt az osztályfőnöke. Mennyire figyelt Önökre?

- Ha elbizonytalanodom, a mai napig felhívom. Első végétől negyedikig nagyon intenzíven dolgozott velünk. Mi voltunk az elsők, akik úgynevezett duális képzést kaptak, azaz két hét Kaposvár, két hét Székesfehérvár, ahol Cserhalmi éppen akkor játszott. Ebből végül az lett, hogy nagyon sok időt töltöttünk Budapesten a Nemzetiben. Egy dolgot sajnáltam, amit akkor éreztem meg, amikor volt egy közös Moliére-kurzusunk a pesti színművészetisekkel, hogy nálunk az egyetemen belül az osztályok között nem alakulhatott ki olyan összetartás, olyan csapat, mint ott.

- A diploma megszerzése után a Pesti Magyar Színházhoz szerződött, ahol aztán csak egy évig maradt. Nem volt túl merész lépés egy pályakezdőtől a második évét már szabadúszóként tölteni?

- A Pesti Magyarba nyolcan kerültünk a diploma előtti évben, és én aztán szerződést is kaptam, de a covid kellős közepén inkább eljöttem. Nem mondom, hogy nem féltem, de úgy gondoltam, mikor, ha nem fiatalon vágjak bele ilyesmibe, pedig tulajdonképpen közösségi ember vagyok, csapatban működök jól. De aztán jöttek feladatok, például Udvaros Dorottya, aki tanított is, meghívott az első rendezésébe, a Gózon Gyula Színház Függönyt fel! darabjába, ami hatalmas élmény volt.

- Egy év után Szolnokra került. Hogyan?

- Csákvári Krisztiánnal jóban vagyunk, őt jöttem megnézni a Sirályban. Előtte soha életemben nem jártam Szolnokon. Beszélgettünk, milyen ez a színház, és Krisztián mondta, hogy az új igazgató miatt itt most valami új van kialakulóban. Én meg bekopogtattam Barabás Botondhoz, hogy szívesen csatlakoznék.

- Ezt így is lehet?

- Szerintem nekünk már így kell. Rengeteg jó előadásunk volt az egyetemi évek alatt, de tudom, hogy nagyon kevés igazgató tudta azokat megnézni. Hát honnan tudhatnának rólunk?

- A Liliomfi Erzsikéjeként debütált, ami szerintem szintén fantasztikus alakítás volt. Mennyire volt nehéz Keresztes Attila rendező nem éppen szokványos koncepciójához alkalmazkodni?

- Civilben nem vagyok egy hangos, robosztus alkat, de szeretem a humort, és azt hiszem, elég gyorsan leesett, hogy Keresztes Attila Erzsikét nem egy cserfes lánynak képzeli el, hanem egy dömpernek. A szerep fizikailag is megterhelő volt, hiszen Gyurit is emelgetnem kellett, de ez sokat segített a karakter megformálásában.

- Az erős arcfestés segített Erzsikét életre kelteni?

- Simon Erika korrepetitor mondta a próbák végén, hogy érti a rendezői koncepciót, de sokkal jobban szerette, amikor festék nélkül voltam Erzsike. Úgy gondolom a festék is hozzáadott, de elsősorban belülről kellett felépíteni a szerepet. Azt hiszem, nem is a festéktől, hanem belülről volt meg az a karakter.

- Tavaly ezen kívül csak a Fösvényben láthattuk. Nem volt túl nagy szünet a két bemutató között?

- Azért is választottam Szolnokot, mert a társulati tagság mellett nem kellett elengednem a meglévő előadásaimat, sőt az idei bemutatók között is csinálhatok mást. Tavaly még két darabban is szerepeltem Pesten, illetve kisebb forgatások is voltak, szóval ideális volt, hogy a Fösvény csak tavasszal jött. Közben pedig rájöttem arra, hogy nem szeretek egyszerre több dologban benne lenni. Nekem az a jó, ha csak egy próbára kell koncentrálnom, mint most.

- Egyértelmű volt, hogy marad?

- Igen. Mostanra lettem igazán társulati tag, megismertem mindenkit, lassan valamennyi kollégával színpadon is találkozhattam. Ráadásul idén három darabban is benne leszek. És nekem tényleg nagyon jó, hogy amikor itt vagyok, akkor teljesen itt lehetek. Mivel az idei első két itteni bemutatóm elég gyorsan követte egymást, szeptemberben le is költöztem Szolnokra.

- A Lila akácban Hédiként szerintem ugyancsak nagyot alakított.

- Pedig meggyűlt vele a bajom. Nem a darabbal vagy az énekléssel, hiszen korábban már játszottam zenés produkciókban, hanem példálul azzal, hogy megtaláljam az utat, ahogy az elmondott szöveg és az utána következő dal összeáll. Nagy segítséget jelentettek a kollégák és a rendező, biztonságot adtak, így a próbák végére talán megszületett Hédi figurája.

- A Hajmeresztő című előadás sem ígérkezik egyszerűnek, legalábbis az interaktivitása miatt. Bő egy héttel vagyunk a bemutató előtt. Fog működni?

- Csak hatan vagyunk a Hajmeresztőben, és nagyon komoly összjátékot kíván tőlünk, hogy a darab szerinti nyomozásba olykor a közönséget is bevonjuk. Igyekszünk a próbákon mindenféle helyzetekre felkészülni. Tegnap például egy általános iskolai csoport is bent volt a próbán, és meglepően jól működött a dolog, nagyon jó kérdéseket tettek fel a gyerekek, és mi pedig tudtuk hogyan reagáljunk. Lesz valamennyi improvizáció, ami azért mindig kihívás, de szerintem nagyon jó lesz, mert a közönség miatt talán soha sem lesz két egyforma előadás.

- Mi vár még Önre ebben az évadban? Nem veszélyes egy fiatal színésznőnek vidékre szerződni, pláne hosszabb időre ide is költözni?

- Sokkal jobban fel tudok töltődni, hogy csak egy próbára koncentrálok, és nem szakadok ezerfelé, mint Pesten. De persze megyek castingokra, és itt Szolnokon idén még benne leszek az új gyerekelőadásban, tavasszal pedig Csákvári Krisztián darabjában is játszom Pesten, a 6 Szín Teátrumban. Közben meg beesnek olyan felkérések, mint az itteni Borhálóé, ahol Ónodi Gáborral lépünk fel november 24-én.

- Szolnokra azért jut ideje?

- Dehogy. Nagyjából a színház, a színészház és a Tisza-part háromszögében élem itt az életem. És közben elképedve hallgatom, amikor arról mesélnek a többiek, hogy kik játszottak régen ebben a társulatban, meg micsoda előadások voltak Szolnokon.

- Tervez hosszútávon? Hol lesz öt-tíz év múlva?

- Az én pályakezdésem a legnagyobb bizonytalanság idejére esett, hiszen pont a covid közepén diplomáztunk, amikor sorra zártak be a színházak, mondták le az előadásainkat, és nem lehetett tudni, mi lesz. Aztán meg jött a háború, az energiaválság, az újabb bizonytalanságok. Cserhalmi mondta, hogy nem vagyok az a klasszikus naiva alkat, ami miatt lehetnek nehezebb helyzetek a pályámon. De nem baj. Nem érdekel, és nem is tervezek. Próbálok rugalmas lenni és önazonos maradni. És tényleg most jutottam el oda, hogy tudok örülni annak, hogy van egy jó munkám, amit szívesen csinálok. Ez nekem most éppen elég.