Felénk
Minden rosszban lehetne
2023. október 11.
Szolnokon is lelassult társasházépítések, pár éven belül nagy lendülettel kipucolt és máig üresen álló belvárosi telkek, illetve eltűnő projekthirdetések jelzik, hogy véget ért a hazai építőipar legutóbbi aranykora. Most lehetne a napi érdekek nyomása nélkül rendezni Szolnok építészeti stratégiáját.
Hiszek abban, hogy a múlt hibáiból tanulni lehet. Ugyanakkor nem vagyok olyan naiv, hogy ne tudjam: a közelmúlt baklövéseinek objektív feltárásához és megértéséhez még idő kell. Ám reménykedek: egyszer Szolnok esetében is megtudhatjuk, miért és kiknek "köszönhetően" tűntek el az elmúlt tíz évben régi házak a belvárosi utcákról, hogyan kaphattak építési engedélyeket olyan társasházak, amelyek homlokzata egy óvodás gyerek rajzképességeit tükrözik - nem is beszélve ezek többségénél a parkolási gondok teljes negligálásáról -, avagy a város egészének értéket jelentő tömböket miért lehetett apró házakkal tönkre tenni. Tisztában vagyok azzal, hogy az engedélyeztetési eljárások kapcsán sok jogszabály szembement a helyi érdekekkel, miként azzal is, hogy a betonozásokon megkereshető szürke forintok sok minden megolajozására alkalmasak voltak. A pénz pedig nagyúr, sokszor a legjobb szándékot is eltérítheti.
A gazdaság hanyatlása alapvetően rossz dolog. Az építőipar ebből következő visszaesését - ami valahol szintén rossz - azonban Szolnok szempontjából akár jó is lehetne, már ha lenne szándék és akarat a város rövid-, közép- és hosszútávú építési koncepcióinak az átgondolására és rögzítésére. Mert lehet mutogatni az országos jogszabályokra, az önkormányzatoktól független hatóságokra, azért lennének lehetőségek a helyi közösség kezében, hogy az elmúlt évtized hibái néhány éven belül ne ismétlődjenek meg. Elsősorban azért, mert az elvileg a polgárok segítésére kitalált támogatási rendszereken arcátlanul meggazdagodó építőanyagkereskedők, kivitelezők és a sápokat szedő "janicsárok" forrásainak elapadása az érdekérvényesítő képességüket is visszaveti. Magyarul, végre tényleg a pénz nyomása és a pénzemberek nyomulása, vagy mindezek csökkenése mellett lehetne helyi elveket lefektetni.
Például végre körvonalazni lehetne, hogy Szolnok az elkövetkező évtizedben belefullad az autóáradatban és minden zöld területét parkolóvá alakítja, avagy új közlekedési folyosók kialakításával, szolgáltatási központok kijelölésével, autós és autómentes területek rögzítésével megmenekül ettől. És ennek mentén végre elindul egy hosszútávú, de már rövidtávon is érzékelhető változást hozó parkolóház és mélygarázs építési koncepció (program), az ehhez kapcsolódó zöldfelület építéssel és szolgáltatásrendezéssel.
A magánberuházók visszaszoruló érdekeinek időszakában előtérbe kerülhetne a közösség érdeke. Ennek része lehetne a szolnoki terek rendezése, hiszen nemcsak a Jubileum tér, de tulajdonképpen a Várkonyi tér, a Hősök tere, az Eötvös tér, de még a Kossuth és a Hild tér sincs kitalálva, csak van. És ha egy tér nincs kitalálva, akkor hogyan lehetne hosszabb távon a körülötte lévő ingatlanokról gondolkodni. Pedig Szolnok jövője nemcsak a szántóföldeken kialakított ipari parkokon és az azokra telepített összeszerelő üzemeken múlhatna, hanem a belvárosban lévő, flexibilis irodaházakon is, amiknek a hiánya jelenleg a város fejlődésének egyik legnagyobb kerékkötője. Ma le tudnánk ültetni Szolnokon száz magasan képzett, íróasztalhoz kötött, nemzetközi sztenderdekhez szokott munkaerőt? A munkaidőn kívüli kiszolgálásukról nem is beszélve.
A durva külső behatásoktól mentes koncepcióalkotás lehetőséget teremtene azoknak a tömböknek a kijelölésére is, amelyeket a magántulajdon tiszteletben tartása mellett, de a város egészének érdekeit szem előtt tartva lehetne fejleszteni. Gondolok például a Nemzeti szálló körüli épületekre, a Pelikán szálló és az SZTK közötti részre, a könyvtár és a Jókai út közötti területre, vagy éppen a részben már elrontott - de vannak esetek, amikor elő kell venni a dózert - Tófenék utcai terület. Mert kellenek olyan fejlesztési városrészek, ahol tömbrehabilitáció révén új, egész Szolnokot szolgáló beruházások valósulhatnak meg, aminek nem annyi a haszna, hogy egy vállalkozó megvehette az új villanyterepjáróját, hanem a terület elkezdi magával húzni a környezetét is. Megkockáztatom, egy-egy ilyen beruházás az elvándorlást is fékezhetné, netán a Szolnokra költözést is ösztönözné, amire egy négylakásos kutyaól társasház ugye nem képes.
Az elkövetkező néhány éve alkalmas időszak lenne arra is, hogy Szolnok megőrzésre érdemes régi épületeit ne csak számba vegyük, de jövőjüket is kijelöljük. Világos, hogy vannak olyanok, amelyek ma már menthetetlenek, ugyanakkor nem mindegy, mi kerül a helyükre. Miként az is biztos, hogy sok olyan akad közöttük, aminek a lebontását a beruházó városból való elüldözésével kellene büntetni - ahogy kellett volna az elmúlt évtizedben is, de hát drága dolog a politika -, ám most mindenféle helyi szabállyal meg is lehetne akadályozni a jövőben. Elmenve egészen odáig, hogy bár a homlokzatok is magántulajdonban vannak, de miként pucéran a saját testünket sem vihetjük az utcára, a házunk utcai képével sem rendelkezhetünk szabadon.
És hosszan lehetne még sorolni a talán most rendezhető problémákat. Kezdve a Tiszaligettel, ami most talán néhány év sanszot kaphatna arra, hogy ne legyen belőle lakótelep. Folytatva a Szolnok szinte minden utcájában felbukkanó garázssorokkal, amelyek a homo kádárikusz tovább élésének helyi mintapéldányai. Eljutva akár a leendő oktatási intézményhálózatig, amit érdemes lenne nem az intézményvezetők, a lenyúlható uniós pályázatok, az éppen favorizált képviselők Bermuda-háromszöge alapján kialakítani, mert pont elég baja lesz Szolnoknak az elmúlt évtizedben így felépített, felújított bölcsődékkel, óvodákkal és iskolákkal.
Tisztában vagyok azzal, hogy a szolnokiak többsége számára olyasmiről próbálok itt írni, ami nemhogy az ingerküszöbüket nem éri el, de távolabbi probléma, mint az új magyar űrprogram. Pontosan tudom, hogy egy ilyen munka elvégzésével szavazatokat se lehet szerezni, választást se lehet nyerni, és az elhalasztott lehetőséget se fogja senki számon kérni, mert legfeljebb azt mondjuk, itt mindig így történt minden. De mi lenne, ha megpróbálnánk? Ha végre nem szavazatmaximalizálásban, hanem a még meg sem született szolnokiakban gondolkodnánk. Még akkor is, ha egy-két hülye helytörténészen kívül a kutya se fog emiatt ránk emlékezni.
(Az írást archív képek illusztrálják.)
Album
Volgák és Moszkvicsok
Óriási a forgalom Szolnok megye székhelyén. Olyannyira, hogy a megyei tanács székháza előtt araszoló Volgák és Moszkvicsok között rendőrnek kell átsegítenie a gyalogosokat a zebrán. A fejlődő várost megörökítő fotós pedig halált megvető bátorsággal áll a két sáv között.
AKB
Volt két mozi
Szolnok belvárosában, a Sütő utcában működött a város egyetlen, állandó kertmozija, amit az akkori Ságvári körúti Vörös Csillag mozin keresztül lehetett megközelíteni. A nyolcvanas évek végén felszámolt szabadtéri mozi helyén volt aztán Szolnok egyik első autószalonja. A Nemzetire átkeresztelt Vörös Csillag filmszínház pedig a pláza megnyitásával zárt be. De már ennek is bő két évtizede. Hiába, jó ötlethez idő kell. Még ha közben az idő vasfoga meg is eszi a múlt maradványait.
SzoborPark
Építőipari emlék
Simon Ferenc 1970-ben alkotta meg azt a lemezdomborítást, ami aztán a Szolnok Megyei Állami Építőipari Vállalat (ÁÉV) frissen elkészült székházának homlokzatára került. A cég emblémájává is lett köztéri alkotás 1994-ben még a helyén volt. Ki tudja, mi lett a sorsa a 6 méteres alkotásnak?