Szolnok lakásállományának jelentős része megsemmisült vagy megrongálódott 1944-ben, ami komolyabb krízist csak azért nem okozott a szovjet csapatok megérkezése után, mert addigra a város lakossága a tizedére zsugorodott. A második világháború előtt az ország tízedik legnagyobb város lényegében négy-öt hónap alatt egy alföldi község szintjére zuhant lélekszámában. Ezt csak kisrészben okozták harci cselekmények – a bombázások és az ostrom –, nagyobb részben az elhurcolások és a háború, a Vörös Hadsereg előli menekülés eredményezte. A villamosenergiaellátás, az oktatás, az alapellátás lényegében 1944 végére helyreállt, majd következhetett az újjáépítés és a tervezés. Ez utóbbiban jelentős szerepet kapott az a városfejlesztési terv, aminek alapjait még a háború előtt Vitéz Bajor József rakta le.

Ennek a tervnek egyik fontos momentuma volt a Zagyván túli városrész kialakítása, amivel 1946-ban már úgy számoltak, hogy ott néhány éven belül akár 1300 lakás, azaz közel ötezer szolnoki új otthona is felépülhet. Ez lényegében a Scheftsik-teleptől északra, a debreceni vasútvonal töltéséig terjedő, akkor még beépítetlen területtel számolt, ahol a negyvenes évek végén meg is indult a társasházak építése. A beruházást azonban hátráltatta, hogy ekkor még csak egyetlen híd volt Szolnoknál a Zagyván, aminek teherbírása ráadásul a hatvanas évekig meglehetősen kicsi. Nem véletlen tehát, hogy a Vörös csillagra keresztelt Városmajor úton végül csak a későbbi MÁV kórház mögötti rész kezdett beépülni, illetve a Tüdőkórház melletti terület. Mindez azt is jelentette, hogy az ötvenes évek végéig a tervezett lakásmennyiség alig tizede készült el.

A nehezen épülő új lakások mellett a korabeli lakhatási válság lassú kibontakozásához a városra jellemző irodahiány is hozzájárult. Merthogy a negyvenes évek végén lezajló államosítás után sorra alakulta a nemzeti vállalatok (n. v.) helyi fiókjai, a különböző tanácsivállalatok, sőt szövetkezetek és gazdaságok, amelyek a korábbiakhoz képest jóval több „irodistát” foglalkoztattak, nem is beszélve a szaporodó és növekvő apparátusú pártállami szervezetekről. A sok-sok íróasztalt pedig leginkább lakásokból átalakított irodákban tudták elhelyezni, amire talán jó példa, hogy az állampárt városi és megyei szervezetei az egykori Első Magyar Általános Biztosító Kossut utca 3. szám alatti bérházát, illetve a mai Baross és Mária utca sarkán álló néhai Deutsch-házat foglalta el, jó néhány lakást felszámolva ezzel. És, ha mindez nem lett volna elég, Szolnok 1952-ben egyetemi város is lett. Az ide települt Közlekedési Műszaki Egyetemnek pedig nemcsak oktatási épületek (például a bíróság) kellettek, de kollégiumok (például a Művésztelep és a Pénzügyőr laktanya), nem is beszélve az oktatók elhelyezéséről, akik elsőbbséget élveztek a lakáskiutalásnál.

Az ötvenes évek első felében hiába kezdődött el a Ságvári körúti sztálinbarokk házsor építése, ott 1954 és 1959 között a legjobb esetben is évi száz lakást tudtak átadni. A mai piac és a Várkonyi tér közötti két házsort tulajdonképpen Szolnok első lakótelepének is tekinthetjük, amennyiben eltekintünk attól, hogy az egységes tervek alapján, lényegében egy beruházás keretében zajló kivitelezéshez még nem kapcsolódtak kereskedelmi és szociális intézmények, miként ez egy évtized múlva már kvázi követelmény volt. Szolnok második „lakótelepcsírája” is azt ötvenes évek első feléhez köthető, hiszen az 1950-ben fejleszteni kezdett Tiszamenti Vegyiművek, jóval a város akkori határain túl, évről évre egyre több embernek adott munkát, akiket kézenfekvő volt a közelben elhelyezni, és nem utaztatni. Bár, ha nem az a döntés születik, hogy a gyár szomszédságában ne csak munkásszálló, de lakótelep is készüljön, akkor talán megvalósul a szolnoki trolibusz, ami a korabeli elképzelések szerint a vasútállomást és a vegyiműveket kötötte volna össze.

A három nagy lakásépítési gócon kívül – a Zagyván túl, a Ságvári körúton és vegyiműveknél –természetesen voltak a városban elszórt lakásépítések illetve lakásvisszafoglalások. A Kossuth téri 1-es számú irodaháznak köszönhetően például az akkor még a Csarnok utca sarkán álló Madas-házban szabadultak fel lakások, miként azt SZTK 1955-ös átadása a Madách és a Malinovszkij (Mária) utcákban teremtett lehetőséget otthonok kialakítására. Ugyanakkor a Gutenberg téren, a vártemplommal átellenben sztálinbarokk lakóház épült, miközben bővült a cukorgyár és a papírgyár lakótelepe, illetve emeletráépítésekkel (például a Táncsics utcában) is próbálták növelni a szolnoki lakásállományt. Kevés sikerrel.

(A szolnoki lakásállomány alakulásáról is szó lesz az Élő blogSzolnok Anno 2026. február 23-ai előadásán a Szőlőszem Közösségi Térben – a Kossuth és a Dózsa György út sarkán, a megyeházával szemben –, ahol Szocialista város született címmel Szolnok 1944 és 1959 közötti történetéről mesélek majd.)