Szerintem Erzsébet királyné, azaz Sisi és Andrássy Gyula gróf, a kiegyezés utáni első magyar miniszterelnök is legtöbbünk számára onnan lehet ismerős arcról, hogy a nyíregyházi születésű Benczúr Gyula megfestette őket a 19. század vége felé. De, akinek csak egyszer is volt iskolai történelemkönyv a kezében, az szinte biztos, hogy a magyar államalapításról tanulva találkozott a Vajk megkeresztelése című – egyébként monumentális, hiszen egy kisebb lakótelepi szoba alapterületével azonos méretű – festmény reprodukciójával, vagy a török kor végének tanulmányozásakor a Budavár visszavétele című kép másolatával. Benczúr Gyula (1844-1920) kétségkívül a fénykép és a film előtt a magyar történelem egyik legnagyszerűbb „megelevenítője”, „vizuális mesélője”, akinek alkotásai – mivel elég sok készült – szerte az országban megtalálhatók. Van, ahol több, máshol kevesebb. És, ahol kevesebb, oda valóban érdemes időről-időre, néha többet elvenni.

Ám a szolnoki Benczúr Gyula-emlékkiállítás kapcsán talán érdemes feltenni a kérdést, hogy mi a több vagy mi a kevés. A Szolnoki Galériában nemrég megnyílt tárlaton ugyanis mindössze 15 festmény – plusz egy Benczúr Gyuláról Benczúr Ida által készített portré – illetve 16 rajz, valamint egy enteriőr és a mester néhány további tárgya látható. Nem tagadom, számomra a mennyiség, főleg egy ekkora térben – az emeleti részt nem is használják – csalódás. Amin túl tudnék lendülni, ha érzékelhető lenne, hogy miért éppen ennyi, és miért éppen ezek a képek érkeztek Szolnokra, egy valószínűleg utaztatott tárlattal. Mert, ha Benczúr életét akarták bemutatni, akkor ez nagyon kevés, miközben akár reprodukciók, vetített munkák is kerülhettek volna a térbe, nem is beszélve mondjuk a történelmi képek magyarázó másolatairól. Ha viszont Benczúr életének valamiféle szeletét szerették volna láttatni – ami kevés képpel is lehetséges lenne –, akkor számomra nem derült ki, miről is akartak az összeállítók mesélni. Magyarul nem pontosan értem, hogy miről szól ez a kiállítás, azon kívül, hogy egy óriási életmű töredékének a részecskéjét vonultatja fel, kicsit „ez van, ezt nézzétek” alapon.

Azt meg pláne nem értem, hogy ez a 32 darab, egyébként szép, sőt néhány esetben ismert műalkotás, miért lesz három hónapon keresztül látható a Szolnoki Galériában? Mi a cél? Mi a hozadék? És, ha már három hónapig Szolnokon látható ez a kiállítás, nem lett volna érdemes, valami helyit, valami pluszt mellé rakni? Engem például kifejezetten érdekelt volna, hogy mivel Benczúr életének utolsó két évtizedében már létezett a Szolnoki Művésztelep, kapcsolódott-e ahhoz bármilyen módon. Vagy vannak-e olyan szolnokiként számon tartott alkotók, akik hatással voltak rá, vagy akikre ő volt hatással? Mert, ha mindkettőre nem a válasz, akkor felvetődhet néhány további kérdés a művésztelepünk kapcsán is. Benczúr tényleg nem járt soha Szolnokon? A megyében? Életében vagy halála óta nem volt itt kisebb-nagyobb kiállítása, amire vissza lehetett volna emlékezni? Nem kétségbe vonva senkinek a munkáját és a jószándékát, de így ebben a formában ez a kiállítás – még egyszer: Szolnok legfontosabb kiállítóterében három hónapon keresztül – nem több, mint egy vendégrendezvény, nullához közelítő hozzáadott értékkel.

Tudom és értem, hogy a közgyűjteményi szakma rosszul fizetett, sokszor megalázott, az elmúlt másfél évszázadban szinte mindig. De hát már csak időtöltésből is felcsillanhatott volna valami plusz, például Benczúr egészen elképesztő fiatalkori rajzai kapcsán. Vagy a Nyulas Madonna miatt a Madonna ábrázolásokról. Netán a Millenniumi hódolat című kép apropóján a megfestett alakokról és az ezredéves eseményekről. Nem akarnék senkit se megbántani – tudom, hogy mégis sikerül –, mert jó, hogy Szolnokra érkezett ez a pár Benczúr-kép, de az igazán érdeklődők két hét alatt megnézik, mindenki másnak meg nemhogy csalódást, de kevés élményt fog okozni, és különösebb turisztikai vonzerőt sem jelent. Mi kellene ahhoz, hogy egy 19. századi zsenit 21. századi módon mutassunk be végre Szolnokon? Kilépve a 20. századból.