Az egész úgy kezdődött, hogy Budapesten volt dolgom, az 1-es villamoson utaztam, ami éppen átzúgott a Lágymányosi/Rákóczi hídon, és bekúsztak a képbe az alakuló, modern városrész üvegfalú toronyházai. Közben pedig nagyon hiányoztak a gyerekeim, akik már akkor sem voltak kicsik, de attól még mindig nagyon tudnak hiányozni, ha nincsenek a közelemben. Nem tudom, hány hónappal később, most ott tartunk, hogy az akkori ötletből írt mesém, Azapa megmentése megjelent a Kolibri Kiadó gondozásában. Persze közben sok minden történt.

A villamos, a toronyházak meg a gyerekeim hiányából – nagyjából ennyi került a telefonom jegyzettömbjébe – meg kellett születnie a szövegnek. Nem mesének indult, de valahogy az lett. Megteremtettem Tünde nénit, aki mesél, meg Virágot, akivel a bonyodalmak történnek, és persze Azapát, akit meg kellett menteni, mert egy toronyház irodájában raboskodott, ahelyett, hogy a királykisasszonyával lenne. Jött a többi szereplő, gurult a történet, és szépen bevándorolt a laptopom fiókjába az a párezer karakter. Úgy éreztem, valahogy el tudtam mondani – mesélni –, mennyire hiányoztak és hiányoznak a gyerekeim, és tulajdonképpen minden nélkülük töltött perc egy hatalmas üresség.

Akkor tényleg nem gondoltam volna, hogy rajtam kívül bárki is olvasni fogja ezt a történetet. Valamikor tavaly nyáron ugyan előkerült, megmutattam a lányomnak, hogy talán lehetne illusztrálni, de az életünk másfelé robogott. Az ismeretlen írónak, akit nem kérnek fel irodalmi lapok publikálásra, nem kopogtatnak nála kiadók újabb, bármilyen minőségű szövegekért – merthogy a neve bármit elad – szóval nekem az egyetlen megjelenési lehetőségem, ha mindenféle pályázatokon indulok. Most is ez történt. Tavaly ősszel megláttam a Libri Tálent Mini felhívását, amiben meséket kerestek, nekem meg volt egy a fiókomban. Ami a pályázat feladása után pár hétre a feledés homályába merült. (Azt hiszem, akkor épp egy másik pályázat következményével, a Határátlépések drámám soproni bemutatójával voltam elfoglalva.)

Valamikor novemberben aztán jött egy email, hogy Azapa megmentését beválogatták a tíz legjobb közé, és ki is adnák, menjek a díjátadóra. Majd következett egy nagyon kellemes workshop, ahol a másik kilenc kiválasztott mese szerzőjével is megismerkedtem. Aztán érkezett egy újabb email, hogy 2026-ban kiadják Azapa megmentését, fáradjak be a kiadóba. Nem akarom túlcifrázni, de az tényleg olyan volt, mintha egy Netflix-sorozatba csöppentem volna, ahol én voltam a főszereplő. Egy üvegfalú tárgyalóban legalább tízen vártak, akik a következő órában lényegégen körülöttem „forogtak”. Sorolták a kiadásig ránk váró feladatokat, határidőket, kérték a véleményemet, a beleegyezésemet, a bólintásomat, és bemutatták Pájer Lillát, aki illusztrálni fogja a könyvet. És beindult egy olyan folyamat, amiben még nem volt részem.

Egyeztetés a szerkesztővel. Javítások a szövegben. Megbeszélés az illusztrációk tartalmáról. A figurák leírása. A megrajzolt figurák elfogadása. Majd a lassan formát öltő könyvre többszöri bólintás. És már néha tényleg el is vesztettem a fonalat a sok egyéb dolgom mellett, amikor augusztus közepén már azzal hívtak, hogy szeretnék-e ott lenni a nyomdagépek indulásánál. Szeptember 11-én pedig a Librihez tartozó Kolibri Kiadó központjában kézbe vehettem az első mesekönyvemet.

Most nem is csak olvasókat, inkább tesztalanyokat keresek. Mert a gyerekeim már nagyok ahhoz, hogy Azapa megmentése nekik szóljon, hat-nyolc éves ismerősöm pedig nem sok akad. Pedig kíváncsi vagyok a véleményükre. Remélem, nem az jut majd eszükbe, hogy elindulnak a szüleik munkahelyére és hazaviszik őket. Vagy ha mégis, akkor ők is találkoznak egy tündéri nénivel, aki segít. Bár a magam részéről elég biztos vagyok abban, hogy Azapákat időnként meg kellene menteni.

https://www.libri.hu/konyv/bajnai_zsolt.azapa-megmentese.html