Az egykori NDK tárgyi emlékeit összegyűjtő és azt tematikusan – például otthon, sorkatonaság, játékok – bemutató múzeum alig másfél évtizeddel a szocialista Németország összeomlása után, mint magángyűjtemény nyitotta meg kapuit. A hivatalos múzeumi szakma kezdetben utálta, merthogy inkább látványtár volt – és maradt –, mintsem a szó valódi értelmében vett múzeum, ahol nemcsak bemutatnak, de szisztematikusan gyűjtenek, feldolgoznak, raktároznak és publikálnak is.

A közönség és főleg a turisták azonban nem kértek az elefántcsonttoronyból érkező véleményből, így a Speer partján, a Berlini Dómmal átellenben található múzeum néhány éven belül nemcsak az egyik leglátogatottabb turistalátványossága lett a városnak, de mindenféle elismeréseket is besöpört. Az idő pedig bebizonyította, hogy bő két évtizeddel a DDR múzeum megnyitása után még mindig nagyon sokan kíváncsiak a lassan negyven éve összeomlott, előtte negyven évig létező torzállam hétköznapjaira. És bár úgy is tekinthetünk erre a múzeumre, mint egykori nyomorunk Walt Disney-parkká változtatására, azért legyünk őszinték! A DDR múzeum kihagyhatatlan, legalább egyszer megnézendő.

Bevallom őszintén, azt gondoltam, sokkal több magyar vonatkozású tárgyat és témát találok majd az egykori Német Demokratikus Köztársaság hétköznapi életét bemutató kiállításon. Ám a kurátorok vagy kifejezetten arra törekedtek, hogy NDK-s tárgyakkal idézzék meg azt a negyven évet, avagy tévedés, hogy a KGST keretében nagyon sok dolgot exportáltunk a szocialista Németországba. Hajlok az utóbbi megoldásra, merthogy a hétköznapi NDK-s tárgyak között viszonylag kevés olyan volt, amit nálunk is kapni lehetett – például a levehető ajtójú NDK turmixgép –, ugyanakkor minden eszköz magyar megfelelőjét azonnal fel tudtam idézni. Az mondjuk fájt, hogy az NDK-sok balatoni nyaralásairól és a határnyitásban játszott szerepünkről szinte alig esik szó, ám az jól esett, hogy az egykori Köztársasági Palotát mutató hatalmas fotón csak Ikarusz buszok láthatók, 1967 slágere pedig az Omega Gyöngyhajú lány című dala volt, természetesen németül.

A DDR múzeumot a legtöbb helyen azzal a kiállított Trabanttal reklámozzák, amelybe beülve egy tipikus NDK-s lakótelepen „vezethetünk”, és amihez emiatt szinte lehetetlen odaférni. De hát így kell népszerűvé tenni egy kiállítást. Ami egyébként a viszonylag kicsi hely ellenére nagyon gazdag, jól felépített, és megfelelően interaktív. A nagy témacsoportok ugyanis kvázi „szekrényekbe” vannak elmesélve, amelyeknek nemcsak a külső fala, de a belseje is „használható”, tulajdonképpen ajtók, ablakok mögé nézhetünk be, fiókokat húzhatunk ki, szekrényre rakott videó- és audioeszközöket használhatunk. Sok helyen el tudnám képzelni a technológia lekoppintását, ami ráadásul nem is újdonság, hiszen 1996-ban Bonnban, még főváros korában így mesélték el Németország történetét. Persze az egész mit sem érne a tartalom nélkül. Iskola, munkahely, mozgalmi élet, megfigyelés, nyaralás, boltok, mindennek jut hely. És még egy komplett NDK-s lakás is befér egy meglepő méretű lifttel együtt.

Nem tudom megmondani, hány órát töltöttem a majdhogynem egyetlen térből álló múzeumban, ahol a nyár közepén a legtöbb turistával találkoztam Berlinben. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy egy idő után elkezdett a fejemben futni a kiállítás „magyar szinkronja”. Mert, amit DDR múzeumként az év 365 napján, több millió turista megnéz, annak a magyar változata is elkészíthető lenne, hiszen nagyon hasonlóan éltünk az egykori Magyar Népköztársaságban. És nem tudtam szabadulni attól az ötletemtől sem, hogy a Szolnok közepén „éktelenkedő”, túl sok dologra nem használható, egykori Pelikán szálló kiváló helye lehetne egy ilyen múzeumnak. Azt se bánnám, ha a múzeumi szakma egy ideig utálná, csak utána legyen belőle egy olyan turista attrakció, amit idővel annyian felkereshetnének, mint a berlini DDR múzeumot.

Ha nem mi, valaki pár éven belül úgyis csinál egy ilyet.