– A számok nyelvére lefordítva, mekkora munka befejezését köszöntik a belváros templomban szeptember 26-án?

– Megközelítőleg kilencszáz négyzetméternyi mennyezet és oldalfal díszítőfestését végeztük el, miután édesapám, Tarr György, díszítőfestő-restaurátor művész, aki a képzőművészetin végzett, előzetes kutatásokat végzett, illetve részletes tervet készített. A munkát nagyjából február végén kezdtük, és július közepén még dolgoztunk. Ha beleszámítjuk, hogy egyszer a 15-16 méter magas állványzatot át kellett helyezni, illetve István atya kérésének megfelelően húsvétkor, pünkösdkor és a fontosabb események idején nem dolgoztunk, akkor is nagyjából nyolcvan munkanapot töltöttünk az állványzaton. Reggel fél nyolctól általában este ötig-hatig.

– Hat emelet magas állványzaton dolgoztak. Mi jelentette a legnagyobb kihívást?

– Amikor elkezdtük, még nagyon hideg volt, alaposan fel kellett öltözni. Mire a végére értünk, beköszöntött a nyár és a forróság, akkor meg sokszor rövidnadrágban is megsültünk odafenn. Egyébként, ha tehettük, lent kevertük a festékeket, aztán azokkal másztunk fel, és csak akkor jöttünk le, ha elkerülhetetlen volt. A fel-lemászkálás mellett a mennyezet festésénél a folyamatos felfelé nézés volt a legnehezebb, az oldalfalaknál pedig az, hogy néha akrobatamutatványokat kellett végrehajtani, hogy minden pontot elérjünk.

– Az édesapjával ketten dolgoztak az állványzaton. Közben beszélgettek?

– Maximum az aktuális feladatokról, vagy ha valami nem várt dolog adódott. Különben mind a ketten tettük a dolgunkat, ráadásul a legtöbbször nem is egymás mellett állva. Ha már nagyon kifáradtunk, akkor legfeljebb egy teára meg némi kekszre leültünk, én meg kicsit olvasgattam a telefonomon a híreket.

– Ha jól tudom, ez a sokadik közös munkájuk.

– Igen, édesapám, negyven éve foglalkozik restaurálással, illetve templomok díszítőfestésének a javításával. Én tizenhét voltam, amikor először, kvázi nyári munkaként segítettem neki, abból vettem az első Sziget jegyemet. Azóta, ha éppen nincs más elfoglaltságom, segítek neki. Legutóbb a szombathelyi püspöki palotán dolgoztunk közösen, de Nagymaroson, Sárváron is ott hagytuk már a kezünk nyomát.

– A közel féléves szolnoki munka közben volt idejük megismerni a várost?

– A legtöbb esetben örültem, ha lejöttem az állványról, és bezuhanhattam az ágyba. Ebédelni mindig elmentünk, annyi kikapcsolódás minden nap volt. Illetve, ha már nagyon sok volt ez az egész, akkor én tettem egy kört a környéken, a Guri nevű helyre többször beültem. És mivel a Tiszavirág Fesztivál idején is dolgoztunk, azokat az esetéket ott töltöttük.

– Nem túl gyakori a nevük.

– Igen, Tarr Béla a nagybátyám volt, Tarr Mari, a híres súgó pedig a nagymamám. És bár édesapámat inkább a képzőművészet vonzotta, én bő tíz éve a filmgyártásban is dolgozom. Úgynevezett focus pullerként tevékenykedem forgatásokon, azaz a kameracsapatot irányítom, és gondoskodok arról, hogy a kamera élessége minden helyzetben megmaradjon. Tagja voltam a Hogyan tudnék élni nélküled, az Együtt kezdtük filmek stábjának, de dolgoztam Pálfi Györggyel és különböző sorozatokban is. Mikor mi adódik, azt csinálom.