Így legyen ötösöm a lottón! Kálomista Gáborné Helmeczy Dorottya és Kálomista Gábor állami forrásokon felhizlalt magyar filmproducer házaspárnak ismét sikerült olyan vígjátékot gyártaniuk, amely után korruptabb helyeken is az összes közpénzt és kamatait önként visszaadják, és a nevezett foglalkozással is felhagynak örökre. Igen, ismét adóforintokat sikerült olyasmire elszórni, aminek semmi köze sem a vígjátékhoz, sem a történetmeséléshez, viszont iparosai az gondolják, hogy majd T. Danny – olykor még eredeti orrnyereggel – elviszi a hátán a siker kapujáig.

A Még egy kívánság Dobó Katára, mint rendezőre is pontosan ugyanolyan rossz fényt vet, mint az előző alkotásai – El a kezekkel a Papámtól (2021), Kölcsönlakás (2019) –, azaz nehéz elvonatkoztatni attól, hogy miért is és hogyan is juthatott ő filmrendezési lehetőséghez, amikor ezerszer tehetségesebb, rendezői diplomával rendelkező kortársai és ifjabbak várakoznak a partvonalon. Ha ebben a nőben bármiféle becsület lenn, ha a nézőktől nem is, de legalább ezektől a „pályatársaktól” elnézést kérhetne. Bár azt hiszem, a munka nélkül tengődő rendezők többsége azonnal Csortos Gyula klasszikusát idéznék. „Kolléga? Hát mióta vagyok én…” Joggal.

Próbálok valami jót is írni a Még egy kívánság címen futó hűtlen kezelésről. Legalább Nagy Mari is kapott egy filmszerepet.

Pedig az alaptörténet, akár még működhetett is volna. Van egy füzet, ami el tud tüntetni dolgokat. És a végén rájössz, hogy ez nem segít. Lehetett volna eleje és vége a sztorinak, ami közé már csak történetek, karakterek, dialógusok, vezetett és játszó színészek kellettek volna. Ami biztos lett is volna, ha bizonyos emberek számára a – nagyon-nagyon sok – pénz zsebre rakásán túl is van tétje és célja a filmkészítésnek. De a Kálomista-Helmeczy házaspárnak jó ideje nincs. Dobó Kata pedig immár harmadszor is leverte rajtunk, hogy bár kiváló színésznő, rendezni nem tud. Így hármasban pedig filmes csapatot sem képesek létrehozni. Forgatókönyvíró kellett volna. Geg-csapat. Dramaturg. Történetfejlesztés. Többször és újra előröl kezdve. Mert akkor talán kiesik ez a blődli, a magyar zeneipar ismeretének teljes hiányáról árulkodó zenekaros kínlódás, amit akkor a szerencsétlen színészeknek se kellett volna mímelniük.

És, ha lett volna egy szuper jó könyv, akkor lehetett volna alkalmas színészeket keresni a meséhez. A Hunyadi főszereplőire nem lehet vígjátékot építeni. Hermányi Mariannak olyan idegen ez a karakter, mint Kádár L. Gellértnek a gitár. Egy iskolai színjátszókörrel némi gyakorlás után hitelesebb játékot lehetett volna elérni. Ügyetlen ripacskodás, ami eszembe jut mindarról, ami a vásznon 108 perc alatt történt. És ezt nem menti Mucsi Zoltán és Trill Beatrix sem, akik a maguk karakterében a legjobbak. A legelborzasztóbb, hogy a leghitelesebb T. Danny, igaz, neki csak magát kellett adnia.

Nem mentség, hogy a Még egy kívánság – az amerikai módra vágott előzetesnek és az ismert szereplőknek „hála” – nem a legrosszabbul teljesítő magyar film lesz 2026-ban. Nem mentség, hogy a NER csecsein hízó filmeseket most mindenki bántja. Nem mentség, hogy a művészet szubjektív dolog, és nem mindenkinek ugyanaz tetszik. Nem, nincs mentség. A Még egy kívánság egy kicsit kifinomultabb sikkasztás, bűncselekmény, amiért felelni kellene. De tudom, senki sem fog. Egy kisebb település kétévi költségvetését elcsettintették a „közel állók”, nincs itt semmi látnivaló, „van úgy, hogy nem sikerül”.

Ha találnék egy filmbeli csodafüzetet, most simán bele írnám, hogy „Dobó Kata, Kálomista Gábor és b. neje többé ne gondolhasson filmre, és filmből megszerezhető közpénzre”, majd nagyon messzire eldobnám, mert ugye csak az utolsó kívánság él, és egy újabb felülírná. Ja, nem. Nem is dobnám el. Elégetném. Még véletlenül se lehessen felülírni ezt a kívánságomat!