– Miért kezdte el a szolnoki szobrokat összegyűjteni?
– Sokfelé élnek idehaza és távoli országokban barátaim, akik állandóan azt kérdezgették tőlem, mit keresek Szolnokon. Mi olyan szép ebben a városban, mi van itt, ami miatt nem megyek vissza Budapestre. Elsősorban nekik szerettem volna megmutatni, milyen is ez a város. Másrészt, az itt élőknek, akikről sokszor azt érzem, nem eléggé büszkék arra, hogy szolnokiak, nem eléggé büszkék a városukra. Pedig ez egy szép és élhető város.
– Ezek szerint nem tősgyökeres szolnoki?
– Nem. Sőt, amikor először elmentem Szolnokról, a Tisza-hídról a katonai evőeszközeimet is a folyóba dobtam, hogy soha többé ne kelljen visszajönnöm. Igaz, ez a katonai karrierem végén történt. Eredetileg ugyanis pilóta szerettem volna lenni. El is kezdtem a kiképzést Szolnokon, majd Taskentbe kerültem, ahol azonban túl sok baj volt velem, és végül a egészségügyi problémákra hivatkozva hazaküldtek, így csak műszaki tiszt lehettem volna. Az meg már nem akartam lenni, így inkább tartalékos tisztként leszereltem.
– Mi hozta vissza a városba?
– A Kőolajkutatóhoz hívtak dolgozni 1968-ban. Azóta vagyok szolnoki.
– Hogyan került kapcsolatba a Szoborlappal?
– Amikor nyugdíjas lettem, elkezdtem Szolnok nevezetességeit és a szobrokat fotózni. A történetük is érdekelt volna, de kiderült, hogy bár sokan foglalkoznak Szolnokkal, rengeteg kérdésemre nem találom a választ. Egy ilyen kutakodás alkalmával bukkantam a Szoborlapra, ahol elsősorban Magyarország szobrait próbálják összegyűjteni úgy, hogy rövid leírásokat is adnak hozzájuk. Megtetszett, bár még csak néhány szolnoki szobor volt fent az oldalon.
– És elkezdte feltölteni a saját képeit?
– Nem egészen. Először be kellett jelentkezni, leírni, ki vagyok, miért akarok ezzel foglalkozni, majd amikor erre válaszoltak az oldal működtetői, elküldhettem az első szobromat és a hozzá kapcsolódó leírást. Legalább négyszer vagy ötször küldték vissza. Ugyanis mielőtt megjelenik valami az oldalon, művészeti-, esztétikai-, és egyén szempontból is lektorálják az anyagot.
– A szolnoki szobrok jelentős részéről, ma már Önnek köszönhetően lehet olvasni a neten. Vannak olyan cikkei, ami különösen emlékezetes maradt?
– A Kossuth szobornál majdnem abbahagytam az egészet. Ez ugye az a szobor, ami egy ideig a megyei könyvtár előtt állt, majd miután állandóan megrongálták, egy időre eltűnt, végül bekerült a városházára. Amikor feltettem a szoborlapra a róla szóló írást, sorra jöttek a kritikák és kérdések, de olyanok, amikre nem tudtam válaszolni.
– Mennyi kutató munkával jár egy-egy szobor történetének a kiderítése?
– Változó. A múzeum bejárati folyosóján lévő Damjanich szobor történetén például viszonylag sokáig dolgoztam. Ugye ez eredetileg a Damjanich uszoda melletti parkban állt, és mivel sokan Marxnak gondolták, rendszeresen ledöntötték, így végül 1999-ben bekerül a múzeumba. Ott a talapzatán egy 1977-es évszám olvasható, holott Szolnokon 1984-ben avatták fel, tehát nem volt világos, hogy mikor is készült. Végül megkerestem az alkotót, Győrfi Sándort, aki elmondta, a főiskola befejezésekor, azaz 1977-ben bronzból készítette el a szobor eredetijét, ami ma Hatvanban áll. Szolnokra a kő változata került 1984-ben.
– Van olyan szolnoki szobor, amiről nem tud?
– Biztosan. Ahogy olyan is van, aminek tudok a létezéséről, de eddig nem tudtam kinyomozni a történetét és az alkotóját. Például a Tiszaliget végében, a volt KISZ-tábor területén álló két szobor egyikéről még a pesti Képző- és Iparművészeti Lektorátus sem tudta megmondani, kinek az alkotása. Tudnak róla, csak éppen a nyilvántartásuk szerint a Ligetben az a szobor áll, ami a valóságban a Technika háza mellett található.
– És az elveszett, elbontott szobrok?
– Elsősorban azokról a szobrokról írok, amelyek ma is állnak. De például a Kossuth téri, egykori Horthy István szobor sorsa nagyon érdekelne. Azt tudom, hogy a szoborkompozíciós egyik mellékalakja ma a Kőrösi úti katonai temetőben áll, és Búsuló juhász néven ismerjük. Sokáig elveszettnek hittem a Hasznos István vízilabdázó, olimpiai bajnok szobrát is, ami jellegzetes hátratett kézzel állt a Damiban, ahová nagyon sok szép emlék fűzött. Aztán kiderült, hogy a szobor nem veszett el, hanem az alkotó, Pogány Gábor Benő – akit egyébként kisgyerek kora óta ismerek – kertjében várja, hogy ismét felállítsák.
– A Szoborlapon úgy olvasható a neve, hogy Tóth György-Gyigyi. Honnan a ragadványnév?
– Csepeli vagyok. Fiatal koromban elég jól fociztam, a Csepel SC, NB-I ifi-ben játszottam, még a Népstadionban is pályára léptem. Már akkor is mindenki Gyigyiként ismert, és a régi barátaim a mai napig így szólítanak.
EZ A CIKK ELŐSZÖR 2011. NOVEMBER 22-ÉN JELENT MEG A BLOGSZOLNOKON