A Kossuth, a Boross és a Ságvári körút kereszteződésében (1. kép), szerintem 1970 körül fekete M 24-es Volga közelít felénk, míg a vasútállomás irányába – nekünk háttal állva – egy AB-s rendszámú GAZ terepjáró várja a lámpa váltását.
Ez utóbbi típushoz személyes emlékek fűznek. Ilyen GAZ-okat ugyanis nemcsak a honvédség és a rendőrség használt, de például a magyar mezőgazdaság is. Lévén, szüleim agrármérnökként dolgoztak, mondhatom, a hetvenes-nyolcvanas években jó pár GAZ – minden változat – elkoptatásában részem volt. A kedvencem azonban az ezen a képen is látható „parancsnoki” GAZ volt, aminek a bal és a jobb oldali ajtaja eltérő formájú, és amint itt is látható, pótkerekét oldalra szerelve hordta.
A mából visszatekintve két különlegességre emlékszem a GAZ-okkal kapcsolatban. Az egyik az ajtókról leszerelhető ablakok, amiket ormótlan, füles csavarokkal lehetett rögzíteni pár perc leforgása alatt. A másik, az osztott szélvédő közepére szerelt ablaktörlő motor, ami halk nyekergéssel küzdött a lapátokkal, meg velem, aki a jobb első ülésről csak ezt kapcsolgathatta. Ja, és még el nem felejtem! Gyerekként egy ilyen csőrös GAZ külsején, motorházán, ponyváján mászkálni elképesztően jó szórakozás volt, amiben a kívül lévő pótkerék nagy segítséget jelentett.
A lassan négy évtizedes fotón egy fekete M24-es Volga jön felénk. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ezek voltak a szocializmus Mercédeszei. Bár magánszemély nem nagyon vehetett belőle. Emlékszem, évekig csodálattal néztem a közelünkben lakó családot, akiknek egy Volgájuk volt, igaz, azóta se látott kanárisárga színben. Hogy honnan vehették, rejtély. Mert a Volgákat a párt- és az állami vezetők, meg a nagyobb cégek irányítói használhatták, általában sofőrök közreműködésével. Illetve néhány szakadt kombit a maszek zöldségesek.
Én már csak a kilencvenes évek elején ülhettem egy ilyenben. Akkoriban, amikor éjszakánként tömött sorokban vitték a kivonuló szovjet csapatok után az nálunk levetett, szedett-vedett, sokszor kivilágítatlan Volgákat. Mit nem adnék ma egy ilyen fekete csodáért! Remélem, a vasárnapi találkozón legalább egyet megérinthetek.
Ennél jobban csak egy korábbi Volgának tudnék örülni. Olyan M21-esnek, amilyenek ezen a másik, korábban már közölt képen (3. kép), az egykori járási tanács közelében láthatók. Nem akarok túlzásokba esni, de a nyitott Skoda Felícia után ez volt a szovjet tábor legszebb vonalvezetésű autója. (Na jó, a háromlámpás, púpos Tatrák még beelőzhetnek.)
A képet nézegetve azért érdemes egy pillanatra elmélázni azon, hogy nagyjából a hatvanas évek végén micsoda forgalom hömpölyöghetett a 4-esen. Mivel a képen látható autók állami tulajdonúak lehettek, nem hiszem, hogy hétvége miatt vannak ilyen kevesen a Kossuth úton. És mindehhez képzeljük hozzá, hogy azok a veterán szovjet járművek, amelyek a mostani hétvégén Szolnokra érkeznek, legalább akkor feltűnést keltettek volna a hatvanas évek végén is, mint napjainkban. A magyar motorizáció ugyanis a hetvenes évek második felére ugrott meg igazán, a többség akkor vehette meg élete első, saját autóját.
Például mi is egy 1200-as, vajszínű Zsiguli képében – egy hasonló látható talán bordóban a múzeum előtt készült fotón -, amit aztán kilenc évig használtunk, merthogy 4 évet vártunk a következő autónkra, ami már egy Lada volt. Az első Zsiga azonban még 9 évesen, a négytagú családdal, megrakott tetőcsomagtartóval is tudott 160-at az M7-esen. Igaz, mivel az első szériákból származott, több darabja is még a FIAT-tól származott. A legbüszkébb egyébként akkor voltam a Zsigánkra, amikor 1978-ban Románián keresztül utaztunk vele Bulgáriába. A Daciákkal teletömött Romániában úgy megbámulták az autónkat, mint mi a Balcsinál a nyugat-németek Mercijeit meg Bogarait. Volt, aki még beszélgetni is leállt velünk, hogy ez meg milyen autó.
Ha nem is pozitív értelemben, de a maga nemében mégis csodának számított nagyapán Zaporozsece (a mellékelt fotón a Zsiguli mögött). Rengeteg legenda keringett a „Zápor Jóskák” körül, amelyek közül a harckocsi indító motoros biztosan nem igaz. Az viszont tény, hogy ez volt az egyetlen modell, amit már a hetvenes években is szinte utána dobtak a vevőknek. Nagyapám, aki hatvanon túl szerzett jogosítványt, zseniálisan hajtotta a fehér Zapit, aminek a hangja messziről jelezte közeledését. Gyerekként, telente a hátsó ülés sarkába szerettem behúzódni, ahol ömlött a motorból a meleg. Bízom benne, hogy a Szolnokon nem régiben elkészült OT-s Zapi is ott áll majd a III. Szovjet Járművek Találkozóján az Obi parkolójában.
