Tiszai hajósok tere zenével
Nem igazán érdekel, hogy a katona-zenekari fesztivál miért volt előbb, mint máskor. Azon sem vagyok különösebben fennakadva, hogy kevesebb zenekar lépett fel, mint korábban, és nekem az is mindegy, hogy a debreceniek helyett a kaposváriak jöttek. A helyszínválasztást, miszerint az idei bemutatót nem a Kossuth téren, hanem a Tiszai hajósok terén rendezték, először kicsit idegenkedve fogadtam, aztán mire beesteledett, a Szolnoki Szimfonikusokkal kiegészülő zenekarok mindenről meggyőztek.
Persze hozzá kell tennem, hogy az egyetlen katonai fegyvernem, amit el tudok fogadni, az a katona-zenekar. Sőt a katonai költségvetésből is csak erre költenék. De ezt tudjuk be az én elfogult, puhány pacifista szemléletemnek, aki már attól frászt kapott, hogy a zenét díszlövésekkel egészítették ki. Ami persze nem baj, mert a műsor – még ha néha nem is láttam, csak hallottam – kiváló volt. Látni elsősorban azért nem sikerült, mert kifejezetten jól esett a Galéria étterem gyönyörű teraszán, szinte a parkban ücsörögve limonádét inni, és úgy hallgatni a műsort.
Igaz, amikor a három katona-zenekar felsorakozott a Szolnoki Szimfonikusok köré, azt már nem lehetett vizuálisan kihagyni. Vagy kétszáz ember jóvoltából szólt a zene rendesen. Beleborzongott az egész tér.
Az a tér, amely a sokat szidott Tiszavirág-hídnak köszönhetően jött létre, és immár második nyáron volt a város legfontosabb rendezvény helyszíne. Ahol a Tiszavirág Fesztivál júniusi nyitása óta, ha nem is minden nap, de szinte valamennyi hétvégén volt valami, amiért érdemes volt kimenni. És belakni a teret, úgy igazán közösségi módon.
Kossuth tér mézzel
A Tiszavirág-híd lábánál lévő tér virágzása miatt kicsit kevesebb fény jutott ezen a nyáron a Kossuth térnek, ami ráadásul kicsit kezd is kiürülni. Ezért is volt számomra örömteli, hogy szeptember elsején ez a hely is megtelt.
Nem tudom, hogy a mézfesztivál kinek, mikor és miért jutott eszébe, de ez is egy olyan szolnoki program, aminek számoljuk az eljövetelét. Nem azért, mintha füstölőt, kaptárt meg pergetőt szeretnénk vásárolni, hanem mert – reményeink szerint – ilyenkor valódi méz kerülhet a kosarunkba. Meg lekvár, meg mézeskalács.
És a mézeskalácsnál meg kell állnunk egy pillanatra. Már tavaly is ugyanattól a somogyi fiatalembertől vásároltuk a mézeskalácsot, aki most is ott kínálta – a Hild helyett a Kossuth téren – a portékáját. Arról van szó, aki senkinél nem bírta megállni, hogy a jócskán alámért puszedlik mellé még egy kis kóstolót is tegyen. Aki úgy beszélt készítményeiről, mint anya a gyerekeiről. Pedig például a narancsos mézes puszedlijának tényleg nem kell a reklám. (Csak tudnám, mikor jön legközelebb!)
Szapáry civilekkel
Talán egyszer újra a Szapáry lesz a mi korzónk, ahol hétvégenként összefuthatunk, leülhetünk, beszélgethetünk. A sétálóutca, ami pontosan megmutatja Szolnokot annak is, aki itt él, és annak is, aki csak betér hozzánk. Vessenek meg érte, a gyalogosokon és a bringásokon kívül mindenkit kitiltanék innen. (Persze nem úgy, ahogy a Sóház utcából tesszük.)
Mert, ahogy most szombaton – Szolnok Napján – is kiderült, a város (hétvégén) a Szapáry nélkül is működik. Ahol így nyugodtan lehetett nézegetni a daruzó tűzoltókat, a vízzel célozgató vagy éppen rendőrmotorokat nyúzó apróságokat, a város felvonultatott szolgáltatásait, meg a lassan elmaradhatatlan kerti kisvonatot.
Kézfogás, megállás, beszélgetés, biccentés, intés, futó mondatok, távoli felismerések. Megyünk tovább.
Repülő a Szapáry úton. Vitorlázó az utcán keresztben. Helikopter ott, ahol autózni szoktunk. És néhány tárgy a repülőmúzeumból. Ilyen csak nekünk van.
Ahogy szerintem Szolnokon van egyedül tökéletesen felújított, működőképes, fehér Zaporozsec. Amit harminc éve még körberöhögtünk, ma aprólékosan megnézünk. És mivel nyitva volt a jobb első elefántfül, be is szagoltunk. Igen! Még a szaga is ugyanolyan, mint 1979-ben volt az UZ 44-10-ben. Kár lett volna kihagyni.
Kihagyni a szolnoki tereket, amelyek a város napján megteltek élettel és élménnyel.
