– Miért gondoltad, hogy most lehetne az Esőben megjelent interjúkból egy könyv? Elfogytak az alanyok? Fordulóponthoz érkezett a lap?

– Nem előzmény nélküli a kötet, hiszen három éve tíz portréval már megjelent egy hasonló, irodalmi interjúkötetem Ívek és törések címmel. Azóta összegyűlt ugyanannyi interjú: Bán Mór, Bistey András, Kele Fodor Ákos, Lázár Balázs, Matuz János, Molnár H. Magor, Mrena Julianna, Rékasy Ildikó, Sepsi László, Toroczkay András a beszélgetőtársam. Tizenegyediknek pedig, ráadásként – úgyis foci vébé van – betettem egy levélinterjút, amit Benedek Szabolcs készített velem két éve, és terjedelmében, életutat áttekintő pillanatfelvétel jellegében rokonítható a többivel. A megyéhez kötődő interjúalanyok még egy hasonló kötetet biztosan megtöltenének, de tavaly ősszel abbahagytam az interjúzást. Mióta tanítok, kevés az időm.

– Kinek az ötlete volt, hogy kötetben jelenjenek meg az interjúk? A tiéd vagy a kiadóé?

– Nem emlékszem. Talán az enyém, talán valamelyik írótárs ajánlotta, hogy ezeket az eredetileg az Esőben megjelent interjúkat gyűjtsem kötetbe.

– Mennyire nyúltál hozzá az eredeti interjúkhoz, avagy úgy jelennek meg, ahogy anno az Esőben olvashattuk?

– Ugyanúgy jelennek meg. Mindnek mögé írtam, hogy melyik év, melyik hónapjában készült. Pillanatfelvételek. Toroczkay András mondta, hogy neki kicsit olyan, mint egy tablókép. Pedig vele csak egy éve készítettem az beszélgetést. Másrészt viszont: évtizedek múltán is felismerhetünk valakit az érettségi tablójának fotói között.

– Így egyben olvasva az összes interjút találtál valami közös vonalat, ívet, amit most fedeztél fel, és ami összeköti ezeket a beszélgetéseket?

– Szolnok! Mindenki kötődik valahogy Szolnokhoz. Itt született, élt, dolgozik. Egy ember nem, ő kisújszállási kötődésű, viszont írt egy hosszú szolnoki verset. De az meg már: Eső. Amitől izgalmas volt összeolvasni ezeket a beszélgetéseket, éppen a különbözőség. Mindenki magáról beszél, az írásról, de mindenki másra helyezi hangsúlyt, és ettől tablószerű lesz az egész. Ha a korábbi és a mostani interjúkötetet összeolvassuk: nagyjából ez a megye irodalma, irodalmi élete. A kétezres évek elején ezek az írók kötődnek erősen Szolnokhoz, a megyénkhez.

– Van valaki, akivel akartál, de eddig nem készült ilyen interjú?

– Akit felkértem, mindenki vállalta a beszélgetést. Természetesen vannak még szerzők, akikkel szívesen beszélgetnék, fiatalok, például Karap Zoli, vagy éppen Novák Zsüliet, aki szintén szolnoki gimnazista volt, és épp a mostani könyvhétre jelent meg az első novelláskötete. A könyvhéten, június 15-én este közös könyvbemutatónk lesz a szolnoki múzeumban.

– Az előző versesköteted három éve jelent meg. Az azt megelőző viszont jóval nagyobb kihagyással. Hogyhogy most ilyen „sűrűn” jönnek a kötetek?

– A mostani véletlen kötet, nem tervezett. Igazából én már azokra a hosszúversekre koncentráltam tavaly is, amiket az előző kötetem megjelenése után írtam. Témájában, közelítésében, hangvételében az nagyon egységes kötetnek ígérkezik. Sütő Csaba András, a kiadóm, kitűnő költő, irodalmár, igazából már azt akarta „kiszedni” belőlem, én viszont azt még nem érzem késznek, még szeretnék írni ahhoz az anyaghoz, csiszolni rajta, és így jött Csaba azzal az ötlettel, hogy adjunk ki válogatott kötetet. Nekem ez eszembe sem jutott. Ők viszont pályáztak, és nyertek. Azért az újabb verseimből is beválogattunk néhányat.

– Milyen az arány? Miből válogattál? Korábbi kötetekből vagy kiadatlan versekből?

– A közel száznegyven oldalból tíz oldalt tesznek ki az újak. De töményen. A többit pedig az előző hat kötetemből válogattuk. A koraiakból kevesebbet – de azért a pályakezdés verseiből is mutatok néhányat -, a későbbiekből többet.

– Szerveződik valamilyen téma köré a kötet. Nekem az előző az érett férfikor volt?

– Nem időrendben sorakoznak a kötetben a versek, hanem hét tematikus blokkban. De ezeket most nehéz lenne megfogalmazni. Viszont pontos, a lényeges dolgokat megmutató keresztmetszet eddigi verseimből.