Aki rendszeresen veszi igénybe a Magyar Államvasutak szolgáltatásait, netán több hazai állomáson is megfordult már életében, azt talán ugyanúgy nem tud betelni egy tiszta, felújított, valóban az utasok kényelmét szolgáló állomásépülettel, mint én. Túlzás, de majdnem sírtam az észak-hollandiai Groningen állomásán, és úgy járkáltam benne, mint valami múzeumban. Ha érzékeltetnem kellene a különbséget a szolnoki és az ottani állomásépület között, ne sértődjön meg senki, de azt mondanám: olyan mintha Mága Zoltánt próbálnám Stinggel egy lapon említeni.
Groningent külső kerületeivel és csatolt részeivel együtt nagyjából 200 ezren lakják, de maga a tényleges városmag nem sokkal lehet népesebb, mint Szolnok. Elhelyezkedésénél fogva két vasúti vonal kereszteződésében fekszik, amelyek közül az egyik az Északi-tengerhez, a másik Németországba vezet Hollandi nyugati és déli részei felől. Természetesen van repülőtere, az ország más részeivel remek autópályák kötik össze, de szerintem elsőosztályú kerékpárutakon és hajózható csatornákon is megközelíthető. Ennek ellenére minőségi szerelvényeken, vasúton is elérhető az ország bármely pontjáról. És Hollandiában a vonat nem kaland vagy kihívás, hanem szolgáltatás.
A groningeni állomás épülete szerintem valamikor az előző századfordulón épült, bővítményei pedig talán az elmúlt negyedszázadban. Persze akkor se lennék meglepődve, ha az derülne ki, hogy az egészet tavaly adták át, merthogy minden részletében a frissen elkészültség benyomását kelti. Nincsenek betört, kopott, szakadt ablakok, málló vakolatok, esőt – amiből ott van elég – azonnal vagy két nap múlva beengedő tetők, bokát törő lépcsők és padlózat. Az az állomás nem egy szégyellni való szegényház, hanem tényleg egy olyan hely, ahová van kedve bemenni az embernek. Főleg, hogy mindazért fizet, amit ott kap, azaz vevőnek, megrendelőnek érezheti magát.
Az épületegyüttes jelentős részében nem a helyi vasúttársaság terpeszkedik. Vasutassal, pláne kalapácsot lengető mellényesekkel alig találkozni. A nagyjából a szolnoki állomás alapterületével azonos méretű régi blokkban összesen egy háromablakos pénztár és egy információs pult utal a fő funkcióra. A többi, gyönyörű teremben Starbucks kávézó, Burger King gyorsétterem, legalább három különböző, helyi kávézó, igényes pékség és élelmiszerbolt, a peronon pedig újságosok, könyvesbolt, valamint újabb vendéglátóhelyek sorakoznak. Meg egy pianínó, ami fel van hangolva, így bárki játszhat rajta várakozás közben, a várakozók örömére. A szerelvényeket természetesen végig fedett peronokon lehet megközelíteni, amelyek annyira tiszták, mintha ott lakna az uralkodó. A központi váróterem pedig olyan gyönyörű – minden elemében természetesen felújított -, hogy ahhoz képes a budapesti Lotz-terem egy makettbe helyezett vázlatrajz. Az pedig csak hab a tortán, hogy az állomás előtt nem autók terpeszkednek, hanem egy park, ami alatt emeletes kerékpárgarázs található. Így semmi meglepő nincs abban, ha az állomáson is rengeteg a kerékpár.
Persze, lehet most azzal jönni, hogy nézzek meg egy román, közel-keleti vagy indiai állomást. De erre azt kell mondanom: tekintse az mintának azokat a helyeket, aki azokhoz szeretne hasonlítani. A magam részéről inkább Hollandiát tekinteném példának. Ahol 1995-ben vonatoztam először, és komolyan hittem benne, hogy néhány év, és nálunk is hasonló állapotok uralkodnak majd a vasúton. Tévedtem. Nagyot. Sajnos.
Pedig mennyire büszkék tudunk lenni mi, magyarok a világraszóló teljesítményeinkre. Csak éppen annak a vasútnak a színvonalas működtetésére sem vagyunk képesek, ami születésekor és utána még évtizedekig messze a világszínvonal fölött volt. Feltételezem, az előző századfordulón a szolnoki és a groningeni állomás minősége és szolgáltatásai között alig találtam volna különbséget, sőt, talán felénk billent volna a mérleg. Ám valahol elment a vonat mellettünk, és úgy tűnik, képtelenek voltunk, vagyunk felkapaszkodni rá.
Ne szépítsük. Pontos képet festenek rólunk és a hollandokról is a vasútállomások.
