A karácsonyi faluval egy kicsit úgy vagyok, mint a júniusi Tiszavirág Fesztivállal. Ahogy közeledik a megnyitása, úgy várom egyre jobban, mert ilyenkor végre van egy hely a városban – egyben valami indok -, ami miatt érdemes csak úgy kimozdulni otthonról. Lehet valami célja az esti, a hétvégi sétáknak, nemcsak ugyanazokat a köröket róhatja az ember. Bár nem olyan régi ez a szolnoki történet, nem emlékszem, mikor vált ketté a Hild téri vásározás és a Kossuth téri karácsonyi falu, ahogy arra sem, mikor kezdték a várost feldíszíteni, a díszeket évről évre bővíteni. Ezek mára olyan természetes dolgok lettek, minthogy a Kossuth terünk olyan, amilyen.

Az idei karácsonyi faluban is van forralt bor, alapból 190-200 forintért. Igaz, olyan hőállós műanyag pohárban, amivel pont nem lehet a kezünket melengetni. És ismét van lepény, gumicukor, tea, forrócsoki, sör, bor, pálinka, kürtős kalács, sült kolbász. Nagyjából minden, ami egy ilyen helytől elvárható, és semmi különös, ami egy kicsit mássá, a megszokottól eltérővé tenné a kínálatot. Valami truváj, mint a Tiszavirág Fesztiválon a szegedi réteses. Vagy legalább sült gesztenye, amivel nemcsak a kezeket lehet melengetni. Emlékeznek az apró fánkra? Láttak már máshol csokiba mártott gyümölcsöket? Külföldön mekkora divat volt a churros, azt hittem, nálunk is gyökeret ver. Tudom, ehhez nem tizenöt vendéglátós kellene. Amihez meg talán jóval nagyobb forgalom kellene. Kellene? Volna? Mi is a célja a karácsonyi falunak?

Hány város karácsonyi faluját tudjuk felsorolni, ami valami plusz miatt idén belföldi túristamágnes próbál lenni. A győri óriáskerekes attrakció megvan? A debreceni Nagytemplom előtti forgatag? A ceglédi jégpályás? Kinek és miért kerülnek ki a városok fontosabb tereire a hatalmas karácsonyfák meg a vendégváró faházak?

Tisztelem azokat a vendéglátóhelyeket, akik idén (is) kitelepültek a szolnoki Kossuth térre. Illetve valahol megértem azokat, akik egyelőre – vagy újra, vagy már – úgy gondolkodnak: nem csinálnak maguknak konkurenciát, meg plusz gondot decemberre. Hiába lehetne ez a bő hónap a szolnoki vendéglátóhelyek legjobb reklámja, ahol élőben mutathatnák meg, hogy vannak, különböznek és miért érdemes az év többi tizenegy hónapjában betérni hozzájuk. Szerintem egyébként a karácsonyi falu nem osztja meg a vendégeke, mert nem úgy merül fel, hogy aki oda kimegy, az nem ül be valamelyik helyi étterembe vagy kávézóba. És persze ugyanígy reklámja lehetne ez a hely a szolnoki meg a környékbeli kézműveseknek, akikből jelenleg úgy tűnik, csak három van. Vagy csak ennyi meri megmérettetni magát.

Igen, ahhoz, hogy ne tizenöt fogadó és három kézműves ház jelentse a szolnoki karácsonyi falut, nemcsak a szolnokiakat kellene megcéloznia. Ami meg már nem a kitelepülőkön múlik. Mert ugye azt senki nem gondolja komolyan, hogy a hétvégi iskolai és egyházi műsorok, a puszta hétköznapi lét elég ahhoz, hogy emiatt turisták – legyenek akár csak a szomszéd falu lakói – jönnének Szolnokra. Össze kellene érni a dolgoknak: a városmarketingnek, a rendezvényszervezésnek, a vendéglátósokkal való együttműködésnek, a Kossuth tér kitalálásának, a forgatagot utáló, egyes helyeken kellően hangos lakók megbékítésének. Mert nem erre utal, hogy például a karácsonyi falu megnyitásával egyszerre sikerült sárguló, kikarózott tujákat telepíteni a tér közepére. Bár vitathatatlan, hogy jelenleg ez a szolnoki karácsonyi falu legérdekesebb látványossága.

Persze maradhatunk annyiban is, hogy a karácsonyi falu tényleg olyan kicsit, mint a kora nyári Tiszavirág Fesztivál. Tulajdonképpen történhet ott bármi, lehetnek bárkik a bódékban, van valami megmagyarázhatatlan belső kényszer, ami miatt miden évben kimegyünk. Hiszen ezek hozzátartoznak a szolnoki léthez, a városhoz, hozzánk. Mert lassan ötven éve tudjuk Virág elvtárstól, hogy lehet az a bizonyos narancs kicsit savanyúbb, kicsit sárgább, attól az még a mienk. Kicsit kicsi, kicsit ötlettelen, kicsit csendes, kicsit unalmas, de ez a mi karácsonyi falunk. Úgyhogy egyszer, néhányszor vagy sokszor, de december végéig a Kossuth téren találkozhatunk.