Számomra teljesen meglepő módon Szolnok új kulturális koncepciójában nem számolnak a Szapáry utca autómentesítésével – legalábbis egy szeptember végi „konferencián” ez hangzott el -, ugyanakkor fontosnak tartanák, hogy a jövőben egyre több olyan hely nyíljon a városban, ami közösségeket is épít. Mivel azt gondolom, hogy ezek a közösségi helyek nem állami vagy önkormányzati beruházásban fognak megszületni – nincs az a pénz, a sikeres üzemeltetésről nem is beszélve -, csak vendéglátással is foglalkozó, avagy kizárólag vendéglátóhelyekből lehetnek ilyenek. Magyarul kis kávézók, különleges kínálatú éttermek, leülős fagyizók és cukrászdák, teraszos bisztrók, utcára húzódó változatos büfék, pékségek kellenének, hogy kicsit felpezsdüljön a kulturális élet (is). Márpedig megengedve, hogy eldugott, egyébként útba nem eső helyeken is születhetnek csodák – lásd Kicsidió, korábbi helyén a Beer&Burgers -, azért az ilyen kulturált és kulturális célt is szolgáló vendéglátóhelyeknek (helyieket és turistákat is vonzó mágneseknek) mégiscsak a belvárosokban, a főtereken, a korzókon lenne a helyük. Épp ezért fájó, hogy a szolnoki Szapáry út továbbra is egy tranzitútvonal, miként az is, hogy az itt vagy a környéken próbálkozók közül – biztos, sok ok miatt – nem mindenkinek sikerül megkapaszkodnia.
Mivel ez egy szubjektív blog, talán leírhatom, hogy hatalmas veszteségként élem meg a Bagoly bezárását. Másfél hónap sem telt azután, hogy lelkesen írtam a Szapáry utca legrégebbi házában kialakított kávéházról, és már esélytelen is volt oda beülni, vagy nyári kedvenc hétvégi „szokásunknak” hódolni, a teraszukon reggelizni. Persze, a náluk kapható pékárukat máshol is megtalálhatnám, de ezeknek a helyeknek épp a „hozzáadott érték” a lényegük. Amitől azok a különleges melegszendvicsek, kávék és kiflik csak ott lehetnek olyanok, amik miatt visszatér az ember.
Ugyancsak veszteségként élem meg az általam a Szapáry „vonzáskörzetének” tekintett Sütő utcai Kifli bezárását, amiről meg még márciusban lelkendeztem. És bíztam benne, hogy lesz helye és jövője a két nagy „ipari pékség” mintaboltja közelében egy valóban helyi, talán tényleg kézműves pékségnek. Abba most nem mennék bele, hogy a kiváló terméken kívül a működtetés koncepciója is fontos egy ilyen vállalkozásnál. Meg abba se, hogy ha nem történik valami a munkaerő itthon tartása, pótlása, a kétkezi munka becsületének visszaállítása terén, akkor előbb-utóbb csak otthon kávézhatunk, ebédelhetünk és lassan a kiflinket is magunknak süthetjük.
Más az ízlésem, ezért csak terv szintjén ízlelgettem a szintén a Szapáryról mára eltűnt Dzsúzó felkeresését. Miközben tudok olyanról, aki kifejezetten rajongott ezért az egészséges és számomra különleges ételeket kínáló helyért. Sőt képes volt egy héten többször is ott ebédet venni. Azt gondoltam, remek piaci rést megtalálva, szívvel-lélekkel alkotva működik az a hely, így biztos a jövője Szolnok nehezen kialakuló, de mégiscsak a vendéglátósokat leginkább vonzó kvázi korzóján. Tévedtem.
És már-már siratnám a Szapáryt és környékét. Ám csak azért nem teszem, mert még mindig vannak próbálkozók, akik reményt adnak. Például a Sütő utcai „görög” (hivatalosan Taverna Hellasz), ami néhány év lejtmenet után a nyáron megújult, és újra a régi „főnök” kezében várja a vendégeit. Vagy a Szapáryn már olya sok mindent látott helyiségben – írtam én már ott próbálkozó fenséges gofrisról, meg ettem ugyancsak az óvoda melletti kis helyen „mindent bele” hambit is – nyáron megnyílt San Marzano pizzéria. Aminek a legnagyobb dicsérete, hogy az általunk húsz éve látogatott olasz kisváros, ugyancsak legalább másfél évtizede szinte minden nyáron kóstolt pizzásához mérték a „hozzáértők” a tésztáját. Ahogy látom, sem a lelkesedés, sem a tudás, sem a kreativitás nem hiányzik a működtetőkből, akiknek pizza fronton komoly konkurencia mellett kell kitartaniuk és talpon maradniuk. Amihez – mint már oly sokszor – csak szurkolni tudok, mert nemcsak nekik, a Szapárynak, de egész Szolnoknak jót tenne, ha ott maradnának életben. És vonzanák a többi, közösséget építő vendéglátóhelyet.
