Őszintén örülök, hogy november végén mégsem húzza le a redőnyt a szeptember közepén felújított színházunk, hanem – jelen állás szerint – karácsonyig még lesznek előadások. Azt persze nem tudom, miként lehet egy közel egy milliárd forintos költségvetésű céget úgy vezetni, hogy csak öt nappal a kihirdetett bezárás előtt derül ki, mégis dolgozni kellene tovább. Hogyan egyeztettek a színészek, tervezett a többi dolgozó, mi történt a szükséges beszerzések vagy a marketing terén? Avagy máról-holnapra minden előrántható, mint nyuszi a bűvészkalapból? Netán a szeptemberi nagy takarékossági bejelentés óta mindenki azon ügyködött, hogyan lehetne megúszni színház kinyírását? De hát akkor minek találták ki az egészet? Tényleg úgy tűnik, mintha nekünk már annyira jól menne, hogy a pozitív üzenetekhez előbb valamit tönkre kell tennünk, hogy aztán a kijavításukról, megoldásukról tudjunk kommunikálni.

Őszintén szurkolok annak is, hogy a szolnoki postahálózat felszámolását legalább részben meg lehessen akadályozni. Nem azért, mintha nem gondolnám azt, hogy a jelenlegi, dágványban ragadt, az innovációt bő évtizede elszabotáló Magyar Postára Zrt-re jelen formájában szükség lenne, hanem mert a postai szolgáltatást ugyanolyan alapellátásnak tartom, mint a vizet, a gázt, a csatornát, a köztisztaságot, a gyógyszertárat, az oktatást és sorolhatnám. És mivel a hazai postaszolgáltatást bő egy évtizede nem sikerült racionalizálni, addig, amíg valóban üzleti alapokra helyeződik, mégiscsak kellene postahivatal a Kertvárosban, a Széchenyin, az ipartelepeken. Azon viszont már kínomban kell röhögnöm, amikor a kormánypárti politikusnak tűnő emberek, a kormánypártok intézkedéseinek kijavítására tett nagyon halovány lépéseiket – értsd: volt már valami tárgyalásféle – eszméletlen sikerként próbálják kommunikálni a közösségi felületeken. Hogy Hofit idézzem: „megy a hülyítés”.

És a „hordó nem áll meg”.

Mi lenne, ha valamelyik környék egyetlen virágboltja a rossz üzletpolitikának, az elsumákolt beruházásoknak, a korábbi profit elszórásának köszönhetően csődbe menne és bezárna, ám a környék virágszeretőinek felháborodása nyomán újra ki kellene nyitnia. Az amúgy is egyre csóróbb város pénzéből, mert a virágboltos azt mondaná, csak akkor nyit, ha a város beszáll a rezsibe, meg a ki tudja még mibe. Ez nem az Európai Unió szabályaival, hanem a magyar, józan paraszti ésszel is ellentétes lenne. Ám mi még ezt is sikerként tudjuk ünnepelni, legalábbis, ha posták megmentéséről van szó.

Tényleg nem tudtam mire vélni azt a posztot, ami annak örült, hogy „szabadon folyhat a Tisza”, de tudom, velem van a hiba. Ugyanakkor már tényleg arra készülök, hogy a cukor, a liszt, a 95-ös benzin eltűnése után, amikor majd rádöbbenünk, hogy a piacgazdaság nem így működik, akkor megjelennek az ünnepi posztok, kérdezőktől távol tartott sajtótájékoztatókról szóló riportok, hogy újra van elegendő cukor, liszt, benzin. Vessenek meg érte, de esküszöm, kihagynám ezeket az örömünnepeket, mert nekem az is pont elég lenne, ha tényleg megpróbálnánk előre menni, nemhogy fejlődni, de legalább nem lemaradni. Persze nem a propaganda szintjén. Mert könnyen előfordulhat, hogy sikereink elhomályosítják az éleslátásunkat.