A színházi élmény szempontjából legalább annyira meghatározó az érkezés pillanata és az eseménynek otthont adó helyszín atmoszférája, mint maga a darab, amit majd látni fogunk. Ha akarjuk, ha nem, az előadás már azelőtt elkezdődik, hogy felgördülne a függöny – már ha egyáltalán van függöny. Az olyan különösen bensőséges szituációkban, mint A hagyaték előadása a Tisza moziban, ez hatványozottan igaz. A mozi legkisebb termébe belépve ugyanis nem csak arról feledkezünk meg, hogy egy olyan térben vagyunk, ahol általában filmeket szoktunk látni, de jóformán azt is elfelejtjük, hogy színházi előadásra érkeztünk. A Kresz házaspár nappalijába, étkezőjébe csöppenünk, ahol mi magunk is vendégek vagyunk. Az előadás ebben a pillanatban kezdetét veszi, hiszen a három szereplő már a nézőtér előtt ül, várják az érkezésünket, hogy aztán egy alig észrevehető átmenetet, esetleg néhány utolsó rendező instrukciót követően valóban belekezdjenek az idős házaspár és – legalábbis a férj számára – váratlan látogatójuk különös történetébe.

A nyílt színi kezdés kifejezetten jót tesz az előadásnak. Részben nyilván praktikus okok indokolják ezt az indulást, mivel az előadás nem a klasszikus értelemben vett „színházi” keretek között zajlik. Nincs függöny, nincs takarás, a mozitermes játék esetében pedig a fények használata is minimális szintre korlátozódik. Ezeket a körülményeket mégis saját hasznára tudja fordítani az előadás, ami Rigó József rendezői megoldásainak és „amatőr” színészeinek közös érdeme. Ameddig néző van a teremben – az első előttitől az utolsó utáni pillanatig tehát – játszani kell. Így, amikor a férj egykori szeretője a cselekmény szerint még meg sem érkezett Kreszék lakására, a nőt alakító Kertmari Annának úgy kell a nézők látóterében ülnie, úgy kell jelen lenni, hogy valójában nincs ott. Nem könnyű feladat ilyen szituációban is szerepben maradni, de hasonló helyzetekben Ulviczki Sándor (a férj) és Déri Erzsébet (a feleség) is profin oldja meg a feladatot. Nem is lehetne ez másképp, mivel ők is tudják, a darab értelmezésének szempontjából is kulcsfontosságú lehet, hogy a teljes nyíltszínűség következtében időnként a néző abban sem lehet biztos, hogy egy két szereplős dialógust nem hallhatott-e a konyhában vagy a teraszon tartózkodó harmadik fél, hiszen az illető valamilyen módon végig a szemünk előtt marad. Az ilyen helyzetekből fakadó bizonytalanság a feszültség növelésére, a történetszálak szövevényességére és az egyéni indítékok, belső vívódások plasztikussá tételére egyaránt termékenyen hat.

A hagyaték három idősödő ember közös sorstragédiája, amelyben az egyes karakterekben évtizedek óta csendesen fortyogó bosszúvágy, valamint a számítás és a gyávaság táplálta folyamatos feszültség életük utolsó felvonásában tör felszínre, és pusztít el mindent, amit, ha részben hazugságokra is, de valahogy mégiscsak felépítettek. Ebből adódóan az előadás szerves részét képezik az indulatok és az intenzív érzelmek, amik olykor bár kegyetlennek tűnnek, erőszakosak sosem lesznek. Ebben a humornak döntő szerepe van, hiszen a nem mindennapi hármas élettörténet alanyai képesek iróniával kezelni saját helyzetüket. Az ebédlőasztal körül megtett sokadik kör, az időnként már-már groteszk körtáncra emlékeztető fogócska közben elhangzó szópárbajokat csak élesíteni tudja egy-egy jó ritmusban érkező elmés riposzt. A néző így jogosan érezheti – ahogy az életben, úgy a színházban is -, még a legdrámaibbnak tűnő pillanatokban is szabad, sokszor pedig érdemes is nevetni.

Bajnai Marcell