A hatvanas évek végén elképzelt, és nagyjából a hetvenes években megvalósítani kezdett „új városközpontról” – a Hild tér és környékéről – sok mindent gondolhatunk, de talán megegyezhetünk abban, hogy a legrosszabb, ami történhetett vele és velünk az a félbemaradása. Mert így most van egy modern, a város jelenlegi igényeihez kevésbé igazodó fél új városközpontunk, majd egy fejlődő és prosperáló városokra egyáltalán nem jellemző üres teleksor (dodzsemhely), aztán pedig folytatódik az a vegyes építésű belváros, amit jórészt földszintes házak jellemeznek. Ennek a félbemaradt „új belvárosnak” a hatása gyűrűzik tovább az Ady Endre úton a Kápolna úttól a körforgalomig, és ugyanez köszön vissza a Baross utcán is, ahol a néhány emeletes ház között és mellett megmaradtak az egyébként nem túl értékes földszintes házak. Ha pedig mindez nem lenne elég, a városnak ezen a két, elvileg értékes „főutcáján” is hosszú ideje üresen álló telkek éktelenkednek.

A félbemaradtság azonban nemcsak az „új belvárosról” mondható el, és egyáltalán nem csak a szocializmus hagyatéka Szolnokon. A Szapáry utca tulajdonképpen két egymástól teljesen eltérő szakaszra bonható, amiknek a határa nagyjából az Ehrlich-féle bérpalotánál és a Bauer-féle szecessziós háznál húzható meg. Azaz jól elkülönül az emeletes és a földszintes Szapáry utca. A magam részéről egészen biztos vagyok abban, hogy ha nincs az első világháború, amit nem tetéz a második, akkor a szolnoki korzó fejlődése és felfelé építkezése nem szakad meg ezen a bizonyos ponton. Az más kérdés, hogy nagyjából száz év városvezetése nem volt képes felismerni, hogy ez a félbemaradottság egyfajta elmaradottságot is sugall és konzervál. Ha bármit is szemére lehet vetni az „új belvárost” vagy éppen a Móra úti lakótelep és környékét megálmodóknak, akkor az elsősorban az új beruházási zónák kijelölése, és a korábban megkezdettek felhagyása. Gondoljunk bele, hogy akár csak a Tabán is mennyivel másként nézne ki, ha nem ott dózerolnak, hanem máshol építenek! Természetesen nem abban a stílusban, ahogy végül sikerült.

De ne csak az ennyire távoli múltat ostorozzuk! Nézzünk végre szembe a rendszerváltás óta eltelt három és fél évtized elszalasztott lehetőségeivel is! Már csak azért is, mert ez az időszak már hosszabb, mint volt a Horthy-kor, a Kádár-kor, és lassan vetekszik a Monarchia boldog békeidőinek – Szolnok első aranykorának – hosszával. Szolnok lassan negyven éve mindenféle hosszútávú koncepció és városvízió nélkül épül. Ha valaki bement, vagy ma bemegy az illetékes hivatalba, hogy valahová társasházat építene, gondolkodás nélkül megkapja a pecsétet. Természetesen nemcsak a magánberuházóknak szabad a pálya. Vessünk egy pillantást az elmúlt húsz év két új középületére, a Jókai és a Dr. Kronberg János (volt Somogyi Béla) úti ügyészségi épületekre! Mellékutcákban, lakóövezetben terpeszkednek most már minimum egy-két évszázadig. Miért? Mert senki nem tudta, merte azt mondani, hogy az ilyen épületeknek – miként a 19. század végén -, a város összképe miatt sem mellékutcákban van a helye.

Mindeközben a földszintes, egyemeletes régi belvárost elöntötték, és elöntik a három-négyszintes társasházak. Olyan épületek, amelyeket – főleg a 4-es főút kivezetése óta – úgy bírhatott volna el a Baross vagy az Ady Endre út, hogy közben megújul a város üzlethelyiség-állománya, számtalan ügyvédi, közjegyzői és orvosi iroda nem mellékutcákban rejtőzködik, hanem Szolnok két főutcáján. Egyszerűen vicc, hogy az emlegetett, félbehagyott közterületeinken üres telkek sorakoznak. Mire várnak? Lesz még nagyobb ingatlanfelfutás? Arab olajsejkek betelepülése várható Szolnokra?

Persze, már hallom a „legfontosabb” ellenérvet: a magántulajdon védelme és szentsége. Miközben már a viszonylag nagy magántulajdonnal rendelkező Széchenyi István is tudta, hogy a vagyon bizonyos társadalmi kötelezettségekkel is jár. És nálunk szerencsésebb történelmi fejlődési országoknak és városokban hosszú ideje már az is világos, hogy a magán- és a közérdeket össze lehet és kell is fésülni. Többek között erre is való az önkormányzatiság. Adókkal, adókedvezményekkel, helyi szabályokkal ösztönözni, terelni lehet az ingatlantulajdonosokat és a befektetőket. Miért jobb egy szűk mellékutcában 12 lakásos társasházat építeni, mint az egyáltalán nem zajosabb „főutcákon”, ahol az üzlethelyiségek kialakítása is értelmet nyerhetne? Ennyire nem tudunk hosszútávban, városban gondolkodni? Egy telkek, egy beruházók, egy-két évek lebegnek a szemeink előtt?

Az teljesen világos, hogy a város első írásos említésének 950. évfordulójára nemhogy nem közelítjük meg beruházások tekintetében a félévszázaddal ezelőtti időszakot, de tulajdonképpen egyetlen új épület sem készül el 2025-re, hiszen, ahhoz ma már keverni kellene a maltert. (A Tiszaligeti strand avatása meg inkább vicc lenne, mint ünnep.) Ezen változtatni már nem tudunk. De álmokat, terveket és szabályokat hagyhatnánk az utókorra. Olyanokat, amik alapján esetleg ötven év múlva lesz miért emlegetni a 950 éves jubileumot.