A Magyar Automobil Klub 1900. november 30-án jött létre Budapesten, minden bizonnyal 45 olyan taggal, akik közül akkor még nem mindenkinek lehetett saját személygépkocsija. Szolnokon valamikor a következő évtizedben bukkanhatott fel az első autó, és az 1911-től Királyi Magyar Automobil Club (KMAC) néven tovább élő szervezetnek talán a második világháború előtt már helyi illetőségű tagja is lehetett. Abban azonban egészen biztosak lehetünk, hogy a magánautósokat tömörítő szervezetnek a második világháború és az ötvenes évek vége között nem nagyon volt szolnoki tagja. Részben, mert a szervezet se nagyon működött, részben pedig azért, mert 1958-ig magánautó se nagyon volt a városban. Az 1956-os forradalom után azonban engedélyezték magánszemélyeknek is előbb a használt, majd 1958-tól már az új személygépkocsi vásárlását, és az első kontingens Skoda és Moszkvics is megérkezett az országba. Ezekre pedig felkerültek az első két betű, négy számos új, 1958-tól 1990-ig használatban lévő rendszámok.
A személygépkocsik magánhasználata persze csak lassan terjedt el, aminek egyik oka a fizetőképes kereslet hiánya, a másik az importálható autók korlátozott száma, a harmadik pedig a hazai forgalmazás szervezetlensége volt. Éppen ezért a hatvanas évek elején az autóval rendelkezők tényleg kiváltságos kaszthoz tartozónak érezhették magukat, amit a Magyar Autóklub Szolnoki Helyi Csoportja és az Állami Biztosító Megyei Igazgatósága által – minden bizonnyal 1964-ben kiadott -, a borítóval együtt 12 oldalas kis kiadványa is igazol. Maga a helyi csoport, miként az a füzetecske „Kedves Autóstársunk!” kezdetű szövegéből tudható, 1961-ben alakult meg, azt követően, hogy a Magyar Tudományos Akadémia javaslatára a KMAC-ból Magyar Autóklub lett.
A füzet nyolc belső oldalából kettő és felet az Állami Biztosító megyei szervezetének „reklámjai” foglalnak el, amelyek egyrészt a kötelező gépjármű-szavatossági biztosításra, illetve az önkéntes gépjármű (casco) biztosításra hívják fel az autósok és a motorosok figyelmét. Minden bizonnyal az ezekért a felületekért kapott pénzből készült el a kiadvány, ami talán a biztosítónak lehetett fontosabb, hiszen egy alapvetően új termékre kellett felhívnia az autósok figyelmét, akiket célzottan talán tényleg az Autóklub helyi szervezetén keresztül lehetett a legjobban elérni. A biztosító 1965-ös casco megkötésére ösztönző szövegének illusztrálására egyébként egy viszonylag új, CI-s rendszámú, kétajtós, tetején sérült Opel Olympia fotója is bekerült. (Lehet, hogy ez az az Opel, ami a mai Szigligeti utcában, az Állami Gazdaságok akkori központja, a későbbi ÁFÉSZ székház előtt egy képeslapon is látható?)
Az akkor monopolhelyzetben lévő biztosító reklámjai mellet a füzet leginkább a tagtoborzást szolgálhatta, így nagyjából négy és fél oldalon keresztül sorolja a klubtagság előnyeit, illetve az előző évek helyi eredményeit. Az előnyök között olvasható például, hogy a külföldre utazók 60 helyett 40 forintért juthatnak hozzá a gépjármű-határátlépőhöz, ami valamiféle autóútlevél lehetett. De ugyancsak az előnyök között említhető, hogy Jugoszláviában, Csehszlovákiában. Lengyelországban, Ausztriában és az NDK-ban az ottani társklubok „messzemenő segítséget nyújtanak”, miként nyári szezonban a Balaton környékén az Autóklub szervízkocsijának segítségére is igényt tarthattak a tagok.
Az eredmények között közös külföldi és hazai túrákat, a klubtagok hozzátartozói részére tartott kedvezményes gépjárművezetői tanfolyamokat, az utazóknak pedig térképkölcsönzési lehetőséget említenek. Mindezeken túl a helyi közlekedési úttörők támogatása, illetve a május 1-jei szolnoki felvonuláson való részvétel is bekerült a beszámolóba. Ám a legfontosabb és leghasznosabb a Móra Ferenc út 6. szám alatt megnyílt autómosó lehetett, ahol „önjavítóműhelyt” is találtak a tagok. Az utóbbi kapcsán én egy olyan műhelyre asszociálok, ahol szerszámok álltak az autóikat bütykölni akaró tulajdonosok rendelkezésére. Az egykori Sipos Orbán utca 6. szám alatt, ami ekkor már a nagy író nevét viselte, és egy később született térképösszevetés alapján a mai Móra Ferenc úti orvosi rendelő épületének a helyén lehetett.
A kiadvány sajnos nem túl jó nyomdai minőségbe készült, így a benne lévő 7 darab fotó alig kivehető, de mégis némi helytörténeti értékkel bírnak. Mert jól mutatja, hogy a hatvanas évek elején, amikor az egész országban talán még százezer autó sem volt, rangot jelentett személygépkocsi tulajdonosnak lenni, amit egy társadalmi szervezet tagságával is ki lehetett fejezni. Ha valakinek esetleg sikerülne az időutazás, és éppen 1964-ben, Szolnokon romlana el az időgépe, akkor a Magyar Autóklub helyi szervezetét a városháza (akkor Tanácsháza) földszintjén, az Idegenforgalmi Hivatalban keresse, vagy hívja a 32-80-as telefonszámon Czakó Gyulánét, esetleg keresse Rigó Ferenc helyi szervezőt.
