Az 1949-ben megnyílt Damjanich uszoda fejlesztése már 1954-ben a városi tanács napirendjén szerepelt, hiszen a népszerű vízilabdacsapat miatt szükség volt egy megfelelő méretű lelátóra. Az év elején dőlt el, hogy elkezdődhet az építkezés, és 1954. május 8-án át is adták a 600 személyes lelátót. Az erről tudósító újságcikkből kiderült, hogy a 110 ezer forintos beruházás eredményeként tulajdonképpen csak egy „állványzat” készült el, ami alá majd a későbbiekben akartak 2-4 személyes öltözőket építeni. Hogy erre sor került-e azt azok tudhatják, akik már az ötvenes években is használták a Damit, miként például a mellékelt fotón – Fortepan.hu/Kurutz Márton – szereplő fiatalember, akit biztos, hogy 1954 májusa után örökítettek meg, amint egy autógumiban ülve élvezi egyedül a strandot.
A szolnoki strandok állapota a későbbi májusokban is fontos téma volt, főleg, hogy több fürdőhely is a városlakók rendelkezésére állt. Hatvan évvel ezelőtt például arról írt a megyei napilap, hogy a város legszebb és legnagyobb sportlétesítménye a MÁV uszoda, ahol 56 fokos vízzel hat medencerészt táplálnak, ráadásul az addig meglévő 112 kabin mellé újabb százhúszat építettek. Feltételezhetően az állami vállalat pénzén és jórészt a dolgozók társadalmi munkájában. Persze az akkori firkászok se tudtak örülni a fejlődésnek, és szóvá tették, hogy a hatalmas komplexumhoz közvetlen buszjárat is mehetne már, amire közel 60 évet kellett még várni. (Az illusztráció a MÁV strandot mutatja 1969-ben, a képet Soltász Ernő osztotta meg a Facebook-on.)
Ne felejtsük el, hogy 1964 májusában még csak készültek a Tiszaligeti stand megnyitására, így a nagyjából hatvanezer lakosú városban a Dami, a MÁV és a Tisza szálló mellett igazán jól jött, hogy Vízvédelmi Bizottság két szabadstrandot is kijelölt Szolnokon. Az egyiket a Tisza bal partján, a vízkivétellel szemben, a másikat pedig Szandaszőlősön a „Holt-Tiszán, a műút melletti kanyarban”. Hatvan év távlatából egyiket se tudom pontosan belőni, csak feltételezem, hogy az előbbi a mai „mentetlenen”, a VCSM jobb parti telepével szemben lehetett, a másik pedig vagy a sportreptér vagy a katonai reptér bejáratánál. Ha valakinek pontosabb információja van ezek helyéről, mert a hatvanas évek elején strandolt valamelyiken, kérem, árulja el! (Az illusztráció egy képeslap részlete a belvárosi híd lábánál lévő „potyáról”.)
Feltételezem, hogy a Cukorgyári strand később nyitotta meg a kapuit, mert az ottani idényindításokról csak a hetvenes évektől adott hírt a helyi újság. Ötven évvel ezelőtt például arról számoltak be, hogy május 11-én nyitja meg a kapuit a termálvízzel táplált, három medencével rendelkező, maximum 4-500 vendég fogadására alkalmas fürdő, ahol abban az évben már melegkonyhás vendéglő is működött. A pihenni vágyó dolgozók és szolnokiak kényelmét pedig a nagymedence felújításával és 20 darab új napozópad kihelyezésével igyekeztek fokozni. Hasonló kis színes a város másik, akkor már tényleg legnagyobb és legtöbb vendéget vonzó strandjáról, a Tiszaligeti fürdőről, hogy 1974-ben, az öt évvel korábban 1 millió forintért épített szauna kihasználatlanságról panaszkodtak az üzemeltetők. (A mellékelt, ismeretlen időpontban készült fotót a Facebook-on találtam, ha jogtulajdonosa jelentkezik, szívesen megjelölöm itt a nevét.)
Az ötven évvel ezelőtti május sokkal izgalmasabb tiszaligeti híre volt Kukri Béla, akkori tanácselnök, azaz a város első emberének nyilatkozata, miszerint Szolnok megrendelte a terület új rendezési tervét, egyben döntés született arról, hogy újabb építési engedélyeket már nem adnak ki a Ligetre. („kommunista tempó”) Mindezt azt követően, hogy Bistey András, a megyei napilap fiatal újságírója egy publicisztikában szóvá tette („micsoda elnyomás”), hogy kezd túl zsúfolt lenni a Tiszaliget. Szó se róla, 1974 tavaszán épült a Sportcsarnok – májusban már a küzdőtér felöltésénél tartottak -, és átadásához közeledett a Hotel Touring, aminek avatását előbbre is kellett hozni az azon a nyáron rendezett ejtőernyős világbajnokság miatt.
A nyár közeledtét jelezte 1964 májusában, hogy ismét megindult a személyhajózás Szolnoknál, a Tiszán. A Ráckeve nevű vízibusszal kedden és csütörtökön Csongrádig, szerdán és szombaton pedig akár Szegedig is lehetett utazni (gondolom, oda-vissza), miközben egy másik hajó rendszeresen járt fölfelé, Nagykörű irányába a Tiszán. Ugyanakkor a Tiszaliget elején lévő vidámpark már csak korlátozottan működött, szombaton, vasárnap és ünnepnapokon 14 órától várta a vendégeket. Ez abból derült ki, hogy az üzemeltető 1964 májusában egy kis közleményt jelentetett meg, miszerint, ha az iskolák hétköznap is szeretnék látogatni az intézményt, akkor azt két nappal korábban jelentsék azt be. Talán nem véltelen, hogy tíz évvel később már nem létezett a szolnoki vidámpark, viszont a szabadtéri színpad helyén megnyílt az Ifjúsági Park, mégpedig három helyi zenekar és a Török Ádám vezette Mini koncertjével. (A mellékelt fotón a szolnoki vidámpark látható Móra Ibolya, Facebookon közölt fényképén.)
És, ha már nyár, fűzzünk ide egy valamikor Szolnokon is kedvelt szabadtéri szórakozási formát, a kertmozit, ami a rendszerváltás előtt a Sütő utcában, olykor a Tiszaligetben működött, de néha vándormoziként a város több pontján is felbukkant. A Vörös csillag mozi előteréből megközelíthető belvárosi kertmozit 1964-ben tették szélesvásznú filmek vetítésére alkalmassá, miközben lejtőssé alakították a felújított nézőteret. Mindezekre pedig nem kevesebb, mint 850 ezer forintot költött el a megyei moziüzemi vállalat, ami hat évtizeddel ezelőtt 21 új Skoda személyautó árával ért fel. A Sütő utcai kertmozi nyitásáról 1974 májusában is hírt adott a megyei újság, amiben olyan kuriózum is olvasható, miszerint a Szolnok megyei Szesz, Üdítő és Műjégipari Vállalat Mártírok út 10. szám alatt található üzemében a málnaízű üdítő mellett már jaffát, sőt Tisza-colát is palackoztak. Ha valakinek ez utóbbiról bármilyen információja van, netán valahol porosodik egy Tisza-colás üvege vagy cimkéje, esetleg csak ezekről egy fotó, – őszintén – könyörgök, hogy ossza meg velem! (A mellékelt fotó csak illusztráció, nem Szolnokon készült a felvétel.)
