Én csak egy olvasó vagyok. Se irodalmár, se kolléga, pláne nem kritikus, főleg versek avatott értője. Szöveg felhasználó. Közben meg olyan valaki, akit elképesztően érdekel, mit gondol a világról egy olyan ismerőse, aki a világ elég meri tárni azokat a gondolatait vagy inkább érzéseit, amiket soha se mernék, vagy inkább szégyellnék. Persze lehet, hogy tévedek. Mert nem tudhatom, hogy az a nagy fehér hipochonder férfi, aki az Isteni műhibában hozzám beszél, olykor meg velem diskurál, az Jenei Gyula vagy csak Jenei Gyula által kitalált, Kádár-kockában nevelkedett és onnan szabadulni azóta sem tudó mesélő.
Napokig olvastam az Isteni műhibát, pedig egy lendülettel és átvághattam volna a hét fejezet harminchat versén, de kínzott a 134 oldal. Vagy inkább tükröt tartott. Az öregedő, a ráktól meg a gutaütéstől, az elszegényedéstől és az eljelentéktelenedéstől, a bevásárlástól és a döntéskényszertől félő vagy inkább ódzkodó férfi a hasonló férfi elé. Közben minden nekifutásnak azzal lett vége, hogy a Kádár-kor gyermekéhez a Kádár-kor alföldi gyermeke beszél annak minden kisebbrendűségi komplexusával, félelmével és kétségbeesésével együtt. Olvasás közben sokszor idegesített is, hogy ennyire nem tudjuk magunk mögött hagyni Kádár-köpönyegét, hiszen lassan negyven évvel később is még mindig ugyanúgy utazunk Nyugatra, ugyanúgy vacillálunk azon, hogy valami csak pletyka, árulás vagy besúgás, és bátornak vagy gyávának lenni a kifizetődőbb. Nem változik itt semmi, ismételjük elődeinket.
Persze minden versnél azt is gondoltam, hogy jó lenne irodalmilag olyan műveltnek lenni, mint Jenei Gyula, vagy inkább megélni, hogy az Isteni műhibáról valamelyik egykori tanítvány vagy Jenei-rajongó készít egy magyarázó, lábjegyzetelt, kritikai kiadást. Ami persze majd vagy ötször olyan vastag lesz, mint ez a kis Tiszatáj kötet, de akkor legalább érteni fogom, hogy kivel strandolt együtt a szerző, melyik versben melyik költőre utal vagy kacsint soraival, mondataival, vagy éppen mikor és hol jár a világban, és az a szobor, amit pécsinek gondolok, valóban ott áll-e. És persze mindezt nem azért, hogy az a valaki majd engem is elmagyarázzon, ha már a költő egyik versében citált. Vagy inkább valljam be, hogy de, mert ezzel is kevesebb lehet az elmúlás, amitől Jeneivel vagy a mesélővel együtt ugyanúgy pánikolunk.
Vagy inkább. Nem tudom, hányadik „vagy inkább” fordulatnál kaptam azon magam, hogy a nyomasztó gondolatok közben elkezdem keresni a szórakoztató képeket, talán a mesélő szándéka ellenére is kis vidámságot a sorok közé csempésző jelzőket. Mert a nagy fehér férfi panaszainak legjellemzőbb fordulata a „vagy inkább”, hiszen ő maga is bevallja, hogy bármi mellett és ellen is tud érvelni, talán még lelkesedni is. Közben meg olyanokkal szórakoztat, hogy „legendák és mesék, amik mindig túllógnak a képkereten”, „maradékország”, „ünnep klausztrofóbiája”, „a múzsák is megöregednek. az egyik műkörmös lett a fővárosban, a másik tanítónő”, „medencében húzza magára nyakig a forró vizet”, „toronydőlős szeptember” és nem folytatom, hisz telehúztam grafittal az Isteni műhibát.
Jenei Gyulát Szolnokon muszáj olvasni, még akkor is, ha olykor úgy vagyunk vele, mint a könnyűzenével és a rádióadókkal, ha nem a mi műfajunk, eltekerünk. Azt hiszem, még szerencse, hogy a címadó vers a kötet végére került, mert ha már az elején belefutok egy ilyen precíz és felkészült hipochonder elképzelt látleletgyűjteményébe, magamra robbantom az első, utamba kerülő Kádár-kockát, mert az nem lehet, hogy csak Isteni műhiba, hogy még valahogy elvegetálunk. Vagy inkább? Inkább vagyok, ahogy vagyok.
