A normál működés közben lassan, de biztosan pusztuló iskolaépület (lassan csak ilyeneket ismerünk) egyik hatalmas ablaktáblája váratlanul – valószínleg anyagfáradás miatt – az udvarra zuhan. Szerencsére senkiben nem tesz kárt, így látszólag nincs is következménye. Ám a technikaszakos tanár bácsi befóliázza a tátongó lyukat – talán, hogy mégse huzatban üljenek a gyerekek, ne menjen tönkre minden, ami a teremben van -, majd a nyakába veszi az üvegezés kálváriáját. Nem akarom lelőni a zokogni való „poénokat”, de egyszerűen zseniális a tanár és a vállalkozó párbeszéde, aminek lényege, hogy az egyetlen üvegtábla pótlása helyett az egész teremfalat kellene kicserélni sokmillió forintért. Oscar-díjas a tankerület végig arctalan képviselője és a tanár párbeszéde, ami arról szól, hogyan lehetne – lényegében az államtól – pénzt szerezni a javításra, egy olyan helyzetben, ami az állam szabályai szerint már amúgy is szabálytalan. A korona pedig az utolsó jelenet, amikor a technikatanár és kollégája egy oktatóvideót nézve igyekszik megoldani a kitört ablak problémáját.

Tulajdonképpen a Szimler Bálint által írt és immár a locarnói filmfesztiválon három díjat besöprő Fekete pont című filmet darabjaira szedhetnénk, mert miközben egy külföldről hazatérő magyar kisfiú iskolai beilleszkedését meséli el, szinte novellagyűjtemény a honi közoktatás sok évtizedes állapotáról. A menza, a folyosói szaladgálás, a testnevelőtanár basáskodása, a szülői értekezlet, a portás bácsi mind-mind olyan szelete ennek a végtelemül szomorú – vagy inkább lehangoló, netán bicskanyitogató -, de igazi „valóságshownak”, amelyek egyenként is gyomrost visznek be. A filmet látva egyáltalán nem meglepő, hogy a nagy történelmi filmekre milliárdokat elszóró állami rendszer – a mi adónkból – erre a mai, külföldön is értelmezhető, és a jövőben is fontos alkotásra egy árva garast nem adott. De hát az oktatáshoz hasonlóan lassan a hazai filmgyártás is azért működik, mert vannak névtelen technikatanárok, akik megalázva, hülyének nézve, alul fizetve nem hátat fordítanak a hivatásuknak, hanem tenni akarnak azért, amire feltették az életüket.

Felételezem, hogy egyik tankerület sem fog a Fekete pontra osztályokat vagy tanári karokat szervezni, netán a vetítéshez kapcsolódó beszélgetéseket kezdeményezni. Pedig jobban járnánk, mint az olyan általuk menedzselt iskolaigazgatói pályázatokkal, amiket a kinevezés utáni első héten kukába dobnak, mert tulajdonképpen a „jó elvtársak” egy Jókai regénnyel is kandidálhatnának vezető beosztásokra. A tök felesleges tankerületek némi hasznosságot mutathatnának a Fekete pont közönségszervezésével, és olyan viták generálásával, amelyek arról szólnak, hogy 2024-ben miért lehet még mindig aktuális, helytálló és szinte dokumentumszerű egy ilyen film. Mert a Fekete pontról nem lehet úgy kijönni, hogy ne tegyünk fel néhány kérdést: min kellene változtatni, hol kellene kezdeni, mikor lett ez így elrontva?

Szimler Bálint zseniális forgatókönyve és történetei persze most sem érnének semmit az elképesztő szereplőgárda nélkül. Amiben alig van végzett színész. A főszereplő, pályakezdő tanár nénit alakító Mészöly Annán (Együtt kezdtük), a két jelenetben látható Marozsán Erikán (Terápia, Az ajtó, Rokonok), illetve az énektanárt megformáló szolnoki Gombos Juditon kívül alig találni a legalább ötven felnőtt szereplő között színészt. Még az ellenszenves tesi tanárt alakító Kovács Dadan Ákos is a könnyűzenéből érkezett, civilben több zenekar oly nagyra becsült menedzsere, hogy néhány éve a Fishing on Orfűn színpad viselte a nevét. Ám ezek az amatőrök olyan profin adják magukat – tulajdonképpen – bennünket, hogy nincs az az Oscar-díjas színész, aki hasonlóan meg tudta volna ezt oldani. És ez igaz a gyerekekre is, akiknek a jeleneteit szerencsére nem túrták szét béna, műmájer dialógusokkal.

A tavaly bemutatott Elfogy a levegő (rendező Moldovai Katalin) és a Magyarázat mindenre (rendező: Reisz Gábor) után tehát itt a harmadik egészestés játékfilm, ami a magyar közoktatás jövőt gáncsoló problémáiról beszél. Művészi színvonalon. Holott erről a témáról a politika, a tömegtájékoztatás és a közbeszéd szintjén kellene magas színvonalon beszélnünk. Miközben örömteli ezeknek a filmeknek a megszületése, ám egyáltalán nem vigasztaló, hogy tehetséges fiatal rendezőknek ilyen témákkal kell nagyot, sokszor elsőre nagyot gurítaniuk, leginkább a közpénzektől elzárva. Nem tudok mást mondani: régen láttam ennyire jó, de mégis lehangoló filmet, mint a Fekete pont. Amit ettől függetlenül mindenkinek látnia kellene, mert mindenkit érint.