Az államkassza kongására az elmúlt héten legalább két szolnoki „esemény” is felhívhatta az ilyesmi iránt érzékenyek, azaz a még gondolkodó szolnokiak figyelmét. Az egyik, az idén ötvenéves, végtelenül lepusztult, másfél évtizede felújítás előtt álló szolnoki állomás nyilvános vécéinek az elkészült renoválása, amit a hívők megpróbáltak sikerként, fejlődésként, „jó hírként” kommunikálni. A másik, hogy a megöregedett fiatalok nyugdíjasklubjának soros rendezvényén, egy sokat látott államtitkár azzal próbálta sarokba szorítani az elvonások miatt háborgó aktuális polgármestert, hogy 175 millió forint érkezik Szolnokra és környékére. Csak viszonyításul! A vasúti budik felújítása, minden alkotmányos költséggel együtt nem kerülhetett többe, mint egy lakás a Széchenyi lakótelepen. Az „újabb forrás” pedig nem lenne elég az államtitkár mellett bólogató, a jövő évi listáról már kitúrt képviselőasszony 4 éves parlamenti járandóságára a közterhekkel.
Az államkassza ürességét kicsit nagyobb mértékben jelzi, hogy a központi költségvetés a települések pénzének maradékát is megpróbálja megkaparintani. Nem elég, hogy a nagyobb városok helyi iparűzési adójának többletét 100%-ban elvonja – így a kormánypárti és ellenzéki városok együtt szívnak -, de a 133 bátorak megfontolt gombnyomásának köszönhetően, idővel valamennyi település, minden, aktuálisan el nem költött pénzét központi számlára irányítják. Ezt persze lehet azzal magyarázni, hogy így stabilabb a települések gazdálkodása, meg sokkal jobb helyen van az magyar államkincstárnál az emberek pénze, mint mindenféle külföldi tulajdonú bankoknál. Csak hát a parádés, és parádésan szőnyeg alá söpört MNB summantás nem ezt mutatja. Arról nem is beszélve, hogy aki egyszer is volt már az államkassza közelében, az pontosan tudja, hogy az oda bekerülő pénz könnyen elakad, elvész, mert mondjuk, éppen „egyensúlytartási kötelezettség” van. Magyarul a jelenlegi államkasszába bekerülő forint könnyebben veszti el közpénz jellegét, mintsem visszakerüljön jogos tulajdonosához.
Lehet persze azzal tromfolni, hogy Szolnoknak már úgyis mindegy, innen már nincs mit elvinni, mert – pártállástól függően – a korábbi városvezetés elégette vagy a mostani elbénázta. Csakhogy itt az olyan pénzekről is szó van, amit az ingatlanadóból, a helyi iparűzési adó maradékából, pályázati forrásokból mégis megszerez a város azért, hogy a szolnokiaknak valami épüljön. Mivel azonban tervezni, közbeszereztetni csak fedezet, azaz meglévő forrás mellett lehet, világos, hogy a város pénzéből valamennyi heteket vagy hónapokat vár az elköltésre. És eddig akár kamatozhatna is a városnak, vagy segítheti önmaga finanszírozását. Idén ősztől ez már nem így lesz. Ami hirtelen nem kell, azt viszi az állambácsi.
És ezzel nem az a legnagyobb, hosszútávú baj, hogy be fognak ragadni szolnoki pénzek az államkasszába, hanem, hogy ez egy újabb kiváló indok lesz a város fejlődésének a megtorpanására. A többségben lévő kormánypárti képviselők majd mutogathatnak a kisebbségben lévő polgármesterre és támogatóira, hogy nem csinálnak semmit, azok meg majd visszaszólhatnak, hogy persze, hiszen a társaitok elvitték a pénzt. És ezzel az egymásra mutogatással a ciklust el is lehet tölteni a Kossuth tér 9. szám dísztermében. Mindkét félnek tökéletesen igaza lesz, azaz megmagyarázható lesz, hogy miért nem történik semmi. Az, hogy közben Szolnok tovább szánkázik lefelé a lejtőn? Mindkét oldal hibáztathatja a másikat. Igaz, Szolnokon ez nem segít. Szolnokon már tényleg csak a csősz segíthet, aki végre kizavarja az erdőből a megszerzéséért „hősiesen” egymást gyilkoló, a fákat felaprító csapatokat.
